Volt egyszer egy sziget valahol az élet végén, a Kiserdő mellett, azon lakott egy szobrász.
A műterme óriás üvegablakain azonban évek óta nem jött be fény, mert a szobrász vastag bársonyfüggönyökkel takarta el a kinti világot. Álmában egy öreg platánnal beszélgetett, és reggelente arra ébredt, hogy egyre vastagodó mohatakaró növi be a hátát.
Odakintről aggódva nézte a Nap a mohaszőnyeget, aggódva nézte a szobrász hátát. Minden reggel meglátogatta, mert abban bízott, egyszer majd végigsimíthat a szobrász arcán és a szobrok felületén. De a szobrász bőre alatt a vér alig csordogált az erekben, így nem táplálták a belső kerteket sem. Elsarasodó, sötét nyákonnyá változott a belső világ. A Nap vaksin tapogatózott, a függöny elvékonyodó szálai között próbált rést találni. De a műteremben és a szobrászban sem tudott otthonra lelni a fény.
A műteremtől nem messze lévő Kiserdőben sárga kígyók laktak, akikről azt beszélték, a marásuk halálos, de aki időben vágja le a kígyók fejét, megszerzi a kígyók tudását. Ura lesz a perzselő lángnak, folyókat tud szabályozni, képes lesz befogni a szeleket, és a föld is neki dalol majd kanyargós útjain baktatva.
A szobrász utoljára gyerekkorában járt a Kiserdőben, még a nagyapjával. A bűbájos éneket daloló kígyókról ő mesélt neki. De Nagypapa halála után a szobrász anyja megtiltotta, hogy a Kiserdőbe egyedül kijárjon. Nem mehetett a Nyúldombra sem többet. Megszűnt a kint és a bent, a fent és a lent, vége lett a nevetésnek és a repülésnek is. Korábban, ha tavasszal nyílni kezdett az erdő, és a meggyvágómadár dalra fakadt, ő boldogan zubogott le kerékpárral a dombtetőről. Télen kacagva szánkázott a ropogós hóban, ősszel pedig az avarban hempergőzött meg. Orrát a föld és a hó szaga csiklandozta, fülében a madarak csiripelése és a lombsuhogás fogócskázott, a kezét az olvadó hó simogatta. Nagypapa a dombtetőről nézve hol avarkupac volt, hol hóember, máskor virágzó cseresznyefa vagy napraforgó. Igazi átváltozóművész. A szobrász akkor még tudta, mit jelent a tavasz, a nyár, az ősz és a tél, tudta, miféle erők alkotják a világot. Ismerte a tereket betöltő színeket, ismerte a világban a biztonságot.
Csacsogtak a kékek és a sárgák, somolyogtak a lilák és a pirosak. A szívében ibolya derengett, zöld volt a zöldikemadár pergő hangja, és ragyogó aranyszín Nagypapa szemében a csillogás. A kisfiú minden áldott nap abban látta tükröződni önmagát.
Hirtelen változott meg minden.
Egy szeptember végi napon történt valami szokatlan és váratlan, ami megváltoztatta a folyóirányt, amitől beomlott a folyó feletti híd. A sziget és a Kiserdő közti kapcsolat megszakadt, a kisfiú nem tudott többé átmenni a túlsó partra, a Nyúldomb hiába várta őt.
A Kiserdő fái egyszerre néztek össze. Némán bólintottak.
Elérkezett az idő, mindanynyian tudták. Nagypapa nincs többé, foltos emlékké változott át.
Ez volt az a pillanat, amikor a meggyvágómadár és az őszapó röptében megállt, a levél hegyén csüngő vízcsepp elfelejtett a földre hullani, a lépcsőház aljára érő fiatal nő pedig megtorpant, és könnyeivel küszködve nézett vissza a belső udvarra, miféle fényeket is sodor köré sűrű szövetként a nyárutó.
A Merengő Folyónak menni kellett.
Ha nincs híd, ami összeköt, akkor nincs minek folyni sem alatta.
A lépcső alján ocsúdó fiatal nő szaporázta a lépteit, mintha az élete egy napfonálon múlna, a sziget madarai pedig riadtan pillantottak a vörösbegyre. Azt remélték, talán most mégis rosszul látja, mit rejt a jövendő.
A vörösbegy, más néven csipkemadár ugyanis képes volt megjósolni a jövendőt, ezért a nő napokig járt ki az erdőbe, hogy megfejtse a madár énekét. Szeretett volna magyarázatot kapni arra, ami történt. De nem értette a madár dalát. Bánatában kezdett el tollakat gyűjteni a Kiserdőben, elhullajtott madártollakat szedett fel a földről, szarkák, fecskék, cinegék, hollók tollait. Közben csöndesen dúdolta a csipkemadár dalát, amit az apja tanított neki.
Így gyászolta őt hosszú-hosszú éveken át.
A szobrász a műteremben kábán ébredt, álmában Nagypapával sétált megint. Visszatérő álma volt, ami után napokig nem tért magához. Nagypapa álmában nem szólt egy szót sem, a szobrász hiába kérdezte, hiába szólongatta, Nagypapa makacsul hallgatott.
Odakint a levél hegyén csüngő vízcsepp földet ért.
Csönd volt, mint amekkora csönd a víz alatt tud lenni. Egyszerre szűk tölcsér lett a szobrász torka, a mellkasában megrekedt a levegő, fulladni kezdett.
A Kiserdő fái hajdanán tudták, nincs hova sietni, és végül mind hazaér, gyökeret ereszt, aki messzire vágyik el. Tudták, a Merengő Folyót várja a végtelen, az időn és téren kívüli világ, ahol reggel majd harmatban moshatja meg az arcát, és a kutyákat sétáltató emberek kiáltásai húzzák fel a nap zsalugáterét.
A kisfiú körül azonban darabokra hullott a világ. Mint falakról a vakolat, hullottak a kékek és a sárgák. Hullottak a lilák és a pirosak is. Felhólyagosodott a szívében az ibolya, a zöldike pergő hangjába pedig félelem vegyült, amikor keresve sem találta a kisfiúban önmagát.
A kisfiú akkor döntött úgy, a szavak és a gondolatok helyett mérhetővé teszi az egész világot, színtelen, mozdulatlan szobrokat teremt maga köré, azok talán nem hagyják el egyik napról a másikra, és nem járnak ki az erdőbe sem színes tollakat kergetve éveken át. Ne legyen hang, se szó, hamis mondatok. Ígéretek helyett csönd legyen, mozdulatlanság. Az anyjától kapott madártollakkal tervezte meg az élettelen testeket. Előbb a homokba karcolta, aztán gipszből, papírmaséból elkészítette, és később velük rendezte be az életét.
A színtelen, néma világban egyre terebélyesedett a sötét. Éjjel alig pislákoltak a lámpák, a galagonya termése lélegzet-visszafojtva várta, mit hoz az éjszaka, a tizenkét lakásos házak nagy fekete szemei alatt pedig mozdulatlanul álltak őrt a platánok, és mint katonák vigyázták a lakásokban alvók álmait, nehogy megmarják őket a sárga kígyók az éj leple alatt. Az egyik álomban minden ősszel életre kelt a Merengő Folyó. A folyó összegyűjtötte a feleslegessé vált nedvességet, folyammá duzzadt, hullámokat csapkodott, és hajnalra elvitte mind, amire nem volt szükség. Elvitte a keserűséget és a fájdalmat, elvitte a kétségeket és a lomokat, elvitte a feleslegessé vált színeket. Az Öreg Platán, akivel a szobrász álmában beszélgetett, így mesélte.
De aki sötétben ébred, sötétet álmodik. És akire sötét utcák vigyáznak, három próbát kell teljesítenie, ha életre akarja kelteni a halottakat. Először meg kell másznia újra a félelmetes Nyúldombot, másodszor el kell töltenie egy éjszakát a Kiserdőben, harmadszor pedig le kell vágnia a sárga kígyók fejét. Így tudja csak életre kelteni a Merengő Folyót, hogy a sziget szelleme végül elhiggye, meg tudja törni az átkot, képes új híd épülni a folyó fölé. Ezt a jóslatot kapta álmában a szobrász az Öreg Platántól.
Magához vette a madártollakat, és megindult a Nyúldomb felé. Ahogy a szobrász vállán szétterült, puha volt a lombok árnyéka, mint egy bársonypalást. Lihegve, kifulladva ért fel a dombtetőre. A sötétben töltött évek alatt elgyengültek az izmai.
A meggyvágómadár már várta. Így szólt hozzá:
– Tudod-e, mekkora szárnya van a halálmadárnak?
– Azt nem tudom – felelte –, de azt tudom, anyám tollakat gyűjtött, hogy meg tudjon bocsátani a nagyapámnak.
Erre a madár megrázta magát, és a tollai közül kihullajtott egy aranytojást.
– Vidd magaddal, vedd hasznát!
A szobrász megköszönte, és elindult a rengeteg felé.
A bekötőútról nézve a Kiserdő árnyai csalogatóan táncoltak, a levelek fonákján élesen suhant a beszűrődő lámpafény. A szobrászban nem volt félelem, ahogy ment egyre beljebb. Ráesteledett. A vaksötétben botorkálva haladt, a fülében és a szaglásában bízva lépdelt előre. A semminek nincs színe. A semmiben nincsen se irány, se súly, se sűrűség, se formák. Nem maradt más, mint a szíve körüli tér hangjai. Arra viszont évtizedek óta süket volt. Jeges félelem hasított bele. Előbb a zsongás, a zaj, aztán a jajongás, a rettegés és a szorongás üressége, az alaktalan masszává változott rend, a világ otthontalansága és felismerhetetlensége. Páni félelem lett rajta úrrá, hogy ő erre képtelen. Micsoda ostobaság volt útnak indulnia.
Megértette, nincs tovább. A semmi ellen nem tud küzdeni. Önmagán kívül pedig nincs más világ.
– Mondd, Nagypapa – dadogta a sötétségnek –, a lélek túléli önmagát? Mi van, ha mese az egész? Mi van, ha én már egyáltalán nem hiszek se benned, se a túlvilágban?
Percekig visszhangzott a kérdés, aztán csönd lett, mély és üres, mint a legmélyebb kutak torkában szokott.
És akkor valahonnan a távolból meghallotta az anyja hangját.
– Csipkemadár, csipkemadár – énekelte a régi dalt a hang, amit még Nagypapa tanított neki.
Feszülten figyelt, aztán csöndesen dúdolni kezdett ő is.
– Csipkemadár, csipkemadár… aki ébren álmodik, az is hazatalál…
És akkor egyszerre bevillant, mit kell tennie.
Aranyszínre festi az egészet.
Egyesével az összes levelet a Kiserdő és a sziget valamennyi fáján.
De honnan szerezzen aranyport hozzá?
Hajnalhasadás előtt, amikor a legsötétebb az éjszaka, akkor csuklott össze a férfi térde. Sziszegő hangot hallott mindenhol, mintha kígyóveremben lenne. Utolsó erejét összeszedve kivette a táskájából a madártollakat, és mint védőkört szétszórta maga körül. Közben kigurult a meggyvágómadártól kapott tojás is, egy platánfához koccant.
A tojás az ütődéstől megrepedt, a törésvonalak mentén buggyant ki belőle a fény.
Aranypor táncolt a résekben.
A sárga kígyók tizenkét feje egyként hullott le tőle. Az ég alja meghasadt, a fény átszakította a szobrász feje feletti bársonypalástot, megvilágítva a szobrász pergamenszerű bőrét és a halántékán szöszösödő ősz hajat. A karjai fák göcsörtös ágaira emlékeztettek, az erdő és a sziget aranyfényben úszott. A kőrisek és a hárs levelei, a platánok és az akácfa lombja. A bukszus és a gyümölcsfák. Végtelenül kimerültnek érezte magát. Botorkálva emelte fel a tollat, hogy újabb és újabb leveleket fessen be aranyra. A felismeréstől hirtelen hanyatlott le a karja, az őszapót látta utoljára így zuhanni, amikor utoljára az avarba hullott egy csöndes őszi éjszakán.
Nagypapa nem fog életre kelni.
És tudta azt is, a kígyók fejét levágva, most már ura lett az őt emésztő perzselő lángnak, folyókat szabályoz, ha kell, és képes befogni a szeleket is. A föld pedig neki dalol majd kanyargós útjain baktatva, bármerre jár.
A kútnál tért magához, a sziget közepén. Zubogott a víz. Elmosolyodott.
Milyen gőgös is volt abban a sötétben annyi éven át.
Messziről érkezett meg hozzá a hang, a testet öltött fény.
– Mondd, kisunokám, most már elhiszed, hogyan én vagyok az Aranyszigetet őrző Öreg Platán?
És arra emlékszel, miért lett belőled Merengő Folyó? Emlékszel most már, hogy te vagy az, akiben képes megfürödni a fény? Menj. Vidd hírét az Aranyszigetnek, bármerre jársz. (Nyitott mondat)
