Oltári móka A vérszipoly című rímdráma. Nyelvet öltöget a vámpírmítoszra, kicsit a halálra is, kigúnyolja a minket fenyegető rémségeket, jót röhög azon, amitől félünk. A Centrál Színház első online nézhető, a teátrum honlapján fennmaradó előadása. A Philipp István által írt, Bárány Ferenc által megzenésített darabot Puskás Tamás harmadszor rendezte meg. Először a nyolcvanas években az Egyetemi Színpadon hallgatók arattak vele fergeteges sikert. Alkalmi diákcsínynek tűnt, pofátlanul vérbő paródiának, amikor még közel sem árasztott el bennünket a horror, sőt némiképp tiltott, kapitalista gyümölcsnek számított.
Király Jenőnek, aki már akkor a tömegfilm elméletével foglalkozott, Sopronban is volt egy lakása, hogy taníthassa, mert ott foghatta az osztrák tévét, és azon keresztül vizslathatta a számára oly kedves borzalmakat. Zseniális órák, zseniális könyvek születtek az élményeiből. Az Egyetemi Színpadon is tartott előadásokat, felkorbácsolta érdeklődésünket a műfaj iránt. Tán ez is közrejátszott abban, hogy két hallgató, Philipp és Bárány vámpíros históriával rukkoltak elő. Ráadásul gonoszkodó paródiával, amihez nagyon kell ismerni az eredetit. Dőltünk a röhögéstől. Philipp a most száz éve született „rímhányó” Romhányi József jeles tanítványának bizonyult. Fantáziadúsan áradó, blődnél blődebb kínrímekkel borzolja a kedélyeket. A játszóknak is meglehetősen nehéz volt ezeket blazírt ábrázattal mondaniuk.
Diákcsínynek tűnt az egész, polgárpukkasztó pimaszságnak, mint annak idején Jarry Übü királya, amiről aztán kiderült, hogy nem csupán fifikás tanárparódia; Übü papa és Übü mama azóta az elszabaduló, kontroll nélküli, basáskodó hatalom jelképeivé váltak. A vérszipolyról is úgy hittük, nagyon helyes marhaság, ötletsziporkák szabad áradása, baromi jól szórakoztunk, hamar elfelejtjük. De Puskás nem tágított tőle, később a Pinceszínházban is nekirugaszkodott, és ismét meglehetősen jól éreztük magunkat. Egyáltalán nem lehetett azt állítani, hogy a darab poros, dohos, elavultan érdektelen. Köszönte szépen, élt és virult, a játszók ismét elemükben voltak, komédiáztak, ahogy belefér, mi pedig a hasunkat fogtuk a nevetéstől. A közönség nevetése sajnos most nem hallatszik, hiszen a Covid-járvány miatt kényszerűen üres nézőtér előtt rögzítették a produkciót. Szerencsére nem követik el azt az ízléstelenséget, mint sok streamelőadás esetében, hogy felvett röhögéseket kevernek alá, ami idegesítően művi. Értékelem, hogy még a végén, a meghajlásnál sincs ilyen.
Hogy a közönség nem inspirálja a a művészeket a jelenlétével, leginkább a produkció elején érződik. Ekkor kell felvázolni az alapszituációt. Ül Cserna Antal, mint meglehetősen reszketeg öreg gróf és Ódor Kristóf, mint fiatal gróf egy kerti padon, és az idős arisztokrata elpanaszolja az ifjú nemesnek, hogy nem bírja kielégíteni a nála jóval fiatalabb, nimfomán feleségét. Annyira kielégítetlen, hogy már egyenesen vérszívó, férfiasan nekieső vámpír után sóvárog. Így aztán a mellőzött férj azon mesterkedik, hogy felbérel egy álvámpírt, aki nem lesz túlságosan vonzó, ezért majd alaposan kiábrándítja az asszonyt az ideájából, és helyreáll a házastársi béke. Itt vagyunk a vámpírhistóriák kiindulópontjánál: a főhősnő számára a mindennapi élet unalmas, az érdekességet, az izgalmakat a vámpír testesíti meg, ő viszont túl veszélyes.
Nehéz eltalálni a megfelelő létformát. A darab közbeiktat a vámpírtörténetekben nem szokványos szereplőt, egy boszorkányt, Básti Juli jutalomjátékaként. Először alakít ilyen figurát, és kellőképpen ki is aknázza a remek lehetőséget. Puskás mókásan dermesztő, nem a leggusztusosabb élő és kitömött állatokkal ellátott varázsszobát tervezett neki, ahol keverhet-kavarhat, aljaskodhat. Tőle lehet szemétkedő szolgáltatásokat, például álvámpírt is rendelni. Básti élvetegen elszöszmötöl a birodalmában, minden szóba kerülő galádságra felcsillannak a szemei, szinte elélvez, miközben ecseteli a durva ajánlatait. A boszorkány ziccerszerep, nagy színészek emlékezetes alakításává is válhat, például Gobbi Hilda imádott erős maszkkal elcsúfítva vén szipirtyó lenni, de Kútvölgyi Erzsébet is pazar banya az Óz, a csodák csodájában, a Vígszínházban. A boszorkány a gonoszság egy másik alternatíváját jelenti, mint a vámpír. A vérszipolyban sikerül összehozni a kettőt, éreztetni, hogy nő a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság, hogy nem csupán képzelődünk, hanem sajnos van okunk félni. Ez tán a darab sikerének egyik titka, igyekszik kinevettetni rettegéseink tárgyát, gúnyt űz belőle, olykor bagatellizálja is, ugyanakkor jó szereplehetőségeket nyújt a színészeknek.
Tompos Kátya a fehérmájú, igencsak felfokozott szexuális étvágyú grófnő. Vámpír után sóvárogva, nyughatatlanul föl-alá mászkál gazdagon berendezett szobájában. Maga a kéjvágy. Az ifjú grófnak is tetszik, ezért, miután megtudta a mániáját, beöltözik vámpírnak, hogy a kegyeibe férkőzzön. De kijön az agyara, amikor a grófnő megrángatja, emiatt lelepleződik, és a haragvó nőstény elűzi. Ezt teszi egy betoppanó igazi vámpírral is, akit Vári-Kovács Péter személyesít meg, egyenesen megalázza, mert azt gondolja, hogy ő sem valódi. És Fehér Tibor megformálásában tiszteletét teszi a suttyó, pocakot eresztett, a helyi téeszből kikölcsönzött bérvámpír is. Na, ebből aztán lesz haddelhadd, galiba, félreértés bőven, sorjáznak a bohózati szituációk. Összekuszálódik a valóság a valótlansággal, a hazugságok visszahullanak a hazugok fejére, rendre lelepleződnek, miközben a tényleges vámpír eljut az első, döntő harapásig. Ettől kezdve nincs megállás, hiszen a vámpírság alapszabálya, hogy akit megharapnak, maga is vérszopóvá válik, ő is terjeszti a kórt, hatványozódva, járványszerűen terjed már a veszedelem. Persze ez a mostani pandémia idején áthallásossá válik. A szereplők időnként dalra fakadnak. Bárány gunyorosan humoros zenéjét Nagy Szabolcs invenciózusan, pergő ritmusban, a színészekhez érzékenyen igazodva játssza, bizonyítva, hogy színházban egyetlen zongora is több lehet, mint a magnóról szóló zenekar.
A vérszipoly nem sápadt bele az elmúlt évtizedekbe, változatlanul pirospozsgásan, masszívan áll a lábán. És miközben jól szórakozunk, arról beszél, hogy a világunkban elharapódzik a gonosz. (Szép Szó)
