Felhő úr a saisonalis élvezetek nagy barátja lévén a magyaros lecsó iránt exceptionalis vonzalmat érez, és magyaros alatt – nunc et semper! – kizárólag olyas lecsót ért, mely üstökösként ellobbanó, rövid földi élete során alantas componensekkel nem találkoza : az ő magyarosnak nevezett lecsója tehát in specie semmiféle rizst nem látott, horribile dictu a VIRSLIVEL, az európai civilisationak evvel a gyilkos instrumentumával említésbe még távolról sem hozatott, nemhogy avval valaha is érintkezésbe lépett volna.
Ezen introductio után az értő olvasó már tudja, hogy a szigorú lecsókészítési institutum ezzel lerakatott, erről többet magyarázni nem kell, hanem – orando et laborando! – dologra fel, polgártársak! Elvégre itt a saison! Oh, s mennyire vágytuk! Nyarat e honban még nem vágytak úgy, miképpen a hónapokon át sospitas carcerben tartott populatio óhajtá ez időt elérkezni! Oh, ki a levegőre, polgártársak, a szükség ezt parancsolá, de mostan, hogy mindannyian megfürödtünk a libertas mámorában, fel kell szerelkeznünk a szükséges hozzávalókkal, s hamar vissza a konyhába magyaros lecsót főzni! Egyáltalában főzni és enni, terített asztalunknál továbbá minél többen együtt lenni, mert azt már a régi latinok is tudták, hogy : plures amicos mensa quam mens concipit – mondjon akármi mást a tisztifőorvosi decretum!
Felhő úr elhatározá tehát, hogy megfőzi a saison első lecsóját, melynek az ő konyhájában egyik legszükségesebb requisituma nem más vala, mint a marasmius oreades, mely kelléket szegfűgombaként ismer és dicsőít a magyar nép, olyannyira, hogy praefatus lecsójába a szegfűgombát magyar népünk beléhelyezni el nem mulasztja, feltéve persze, ha azt tojással készíti, márpedig : mivel mással?! Igaz magyar ember az ő lecsóját tojással, és csakis avval preasentálhatja, máskülönben a saját identitása ellen – korunk divatos terminus technicusával élve – charactergyilkosságot követend el! Excellens hősünk a nyári saison e mirabilis ételének a szokásosnál nagyobb feneket akart keríteni, meginvitált hát vacsorára egy hölgyet, kinek természete felől biztos tudással bírt annak tekintetében, hogy hasát kényeztetni különösképpen kedves szokása. Felhő úr tehát egy nőt fogadni készült! S oly heves izgalommal várta az estét, mint a comediások szokták a première-t, e megátalkodott, narcisticus, jó bolondok, kik azt hiszik, hogy egy világ figyeli minden léptüket és az alkotott universum sorsa múlik azon, hogy ők azon a porszagú színpadon egy estén vajh' sikert aratnak-e, vagy – Minerva és Thalia puszta szeszélyéből – csúfos bukás leszen részük. Oh, és ez az analogia nem a véletlen műve ám, oh, nem! A szóban forgó hölgy ugyanis egy comediás nő vala, egy meglehetősen ismert művésznő a pesti színházi milieu-ből, egy küllemre szép, bellemre felette kedves személy, kit Felhő úr egy Nagymező utcai kávézóban ismert meg, mármint personalisan, korábban ugyanis színpadról és filmről ismeré őt, s mindég is vonzónak találá. A kávézóbéli opportunitas révén Felhő úr a hölgyet immár egy éve pertuban köszöntheti, és a quarantaine elmúltával, midőn a nép a kávézókba ismét bevette magát, az ismeretségük megújula – olyannyira, hogy Felhő úr elérkezettnek látá az időt arra, hogy a celebratus nőt otthonába egy souper alkalmából meginvitálja. A nevezetes napon az idősödő arszlán saját kezűleg válogatá ki azon deli paradicsomokat, roppanós paprikákat és parázs hagymákat, melyeket a souper során a celebratus nő emésztőrendszerébe kívánt juttatni. A kiválasztott productumokat saját maga darabolá a kívánt nagyságúra, ügyelvén arra, hogy túl vékonyak ne legyenek, mert akkor könnyen főzelékféle zúzalék válhatik belőlük – ám túl darabosak sem maradhatnak, mert ez esetben nem állnak össze oly huszárosan fess halmazállapotba, mely huszárosan fess halmazállapot egy magyaros lecsótól megkívántatik. Felhő úr a szegfűgombák qualitására is kellő hangsúlyt helyezett : t. i. legyen az tiszta és a teremtő földnek minden porától mentes, ám a tisztítás során fölösleges vizet fel ne vegyen, mindközönségesen tehát : ne ázzon el.
S miképpen a souper ideje közelgett, úgy nőtt Felhő úr première-láza is.
Oh, mit fog szólani a dîneuse, ha e konyhai remekművet meglátja?! Az örvendezés miféle sóhajai hangzanak fel majdan a nő testéből, abból a gyönyörű testből, amely a lecsónak befogadására késznek mutatkozni méltóztatik?! Felhő úr kenyeret is sütött az alkalomra, foszlós, fehér kenyeret abból a maga táplálta kovászból, mely hősünk konyhájának olyan albérlője, ki a kosztért-kvártélyért fizetni önnön testével tartozik.
Az este 7 órás időpontban az ősök asztala már megterítve várta a celebratus nőt! És Felhő úr izgalma a tetőfokára hágott! A lecsó elkészült és a kenyér megsült. Mindjárt itt leszen a nő!
De nem.
Nem jöve el. Telefonját pedig kikapcsolá. Hívásra, SMS-re nem reagált. És este 9-kor Felhő úr a lecsót a kutyája elé borítá, és azt üvölté, hogy zabálj, te ribanc szuka! Amin a kutyája felettébb csodálkozott – elvégre ő : kan vala.
A lecsóval azonban jól járt. (Szép Szó)
