Elviselhetetlen a zaj.– Tönkrement a légkondi – sóhajtom.A doki abbahagyja az infúziós tasak pöcögtetését, rám néz. Látom rajta, baj van. Szégyenlősen összébb húzom magam a takaró alatt.– Nem én tettem tönkre – védekezem, és meghalok.– Szar ügy. – A hangra riadtan oldalra libbenek. Apám zsebre tett kézzel lebeg a neonlámpa alatt, kíváncsian figyeli az ágyam körül rohangáló orvosokat.– Infarktust ne kapj! – Jót röhög a saját viccén.Fintorgok, lenézek a testemre. Hetek óta most látom magam először. Sovány vagyok, izzadt, sötét hajam koponyámra tapad. Ötvennek nézek ki. Harmincnyolc vagyok.– Te, apa… – Bátortalan a hangom.– Na, mi van?– Neked nem az alagút végén kellene várnod?Vállat von. Ilyen az apám. Köp a konvenciókra.Félek a sötétben, most mégsem zavar. Azt képzelem, hogy tini nindzsa teknőc vagyok, az alagút a csatorna, amiben élek. Apám Szecska mester. Tetszik a csend, a feketeség, zavar, amikor ott találom magam a fényességben. Sötétben jobban láttam.– Ez lenne az? – kérdezem apámat. Bólint. – Zenét hallok.– Ja, az égbe bál van – rosszallóan forgatja a szemét. – Minden este bál van.Ilyen az apám. Utálja a táncos mulatságokat.Kertben vagyok, emberekkel. Anyám, öreganyám, bátyám a jobb lába nélkül. Autóbalesetben vesztette el. Kamaszkori nagy szerelmem, utálkozva méreget. Mindenki tógában, elcseszett Caesar-hasonmások. Elgondolkodva tapogatom a könnyű, hullafehér anyagot. Apámhoz fordulok.– Hol a gatyám?– Ez jobb. Szellőzik.– Nem mindegy? Asztrálseggünk van.Lehurrog. Ilyen az apám. Ad a kényelemre.– Nesze, tedd fel! – Kezembe nyom egy háromdés szemüveget. Rádöbbenek, mi következik, elsápadok. Nem akarom látni.Gyerek vagyok, űrhajós, katona, terminátor. Anyám ruháján virágok, vér. Kórházszag. Születésnapom van, kívánok, nevetek, a vacsora tojás, kakaós tej. Első csók, herpesz. Biciklizem. Lehorzsolom a térdem. Mama kalácsot süt, mama koporsóban fekszik. Félek. Boldog vagyok. Diplomázom. Gyerekem születik. Zsírkréta dinoszaurusz a falon. Táncolok. Szédülök. Veszekszem. Költözöm. Egyedül maradok. Kocogok. Dohányzom. Összeesem. A falak, a lepedő fehér. Elviselhetetlen a zaj.Beúszik a díend, és én újra apámat látom magam előtt. Hangtalanul zokogok.Elfordítja a fejét. Ilyen az apám. Végtelenül tapintatos.Ülünk a kertben egy padon, hallgatjuk az égi zenét. Eligazgatom a tógámat, visszanyújtom a szemüveget. Döntök.Kinyitom a szemem. Fáj mindenem. A doki az ágyam mellett áll, homlokáról dől a verejték. Összenézünk, fáradtan mosolyog, az infúziós tasakért nyúl.Szerintem imádja pöcögtetni azt a vacakot.
