Közel tíz éve jelent meg Paula Hawkins első regénye, A lány a vonaton, amely szinte azonnal világhírűvé tette szerzőjét. A történetet azóta filmen és színdarabként is feldolgozták, legutóbb éppen a Játékszín színpadán debütált. A regény főhőséről azt szokás mondani, sokkal több ő, mint egy lány a vonaton. Hawkins új kötete, a Kéksötét pedig sokkal több, mint egy pszichothriller.Ritkán fordul elő, hogy egy külföldi szerző könyvét magyarul olvashassuk először, a Magnólia Kiadónál megjelent Kéksötét esetében azonban ez történt. A magyar nyelvű világpremier már önmagában is elég lehetne ahhoz, hogy emlékezetes olvasmányélmény váljék Hawkins új regényéből. A számos metaforával dolgozó, lassan építkező Kéksötét ugyanakkor olyan egyetemes érvényű kérdéseket vet fel a művészek és a korabeli, illetve posztumusz recepciójuk kapcsolata, emlékezetük és hagyatékuk alakítása, valamint a kifürkészhetetlen emberi természet kapcsán, amelyek még sokáig nem hagyják nyugodni az embert.A kötet cselekménye több szálon fut, középpontjában egy különös dinamikájú páros – egy már elhunyt, világhírű képzőművész, Vanessa Chapman és a vele egykor együtt élő és érte rajongó Grace Haswell – áll. A történet több eltérő műfajú és nézőpontú szöveg segítségével bontakozik ki. Beleolvashatunk Vanessa naplóiba, megismerhetjük Grace gondolatait, múltját és motivációit, valamint szembesülhetünk a Chapman hagyatékát gondozó Fairburn Alapítvány kurátorának, James Beckernek a dilemmáival is. Ez a három perspektíva kivételes lehetőséget nyújt arra, hogy megvizsgáljuk, miként jön létre egy nagy művész emlékezete. Mi az, amit ő maga fontosnak tart közölni a saját életéről – tudatában annak, hogy ezzel már alakítja is a saját jövőbeni megítélését: „Kinek írom ezeket? Feltehetőleg nem saját magamnak” – írja naplójában Vanessa. Mi az, amit életének tanúi – esetünkben Grace – mondanak róla? Mit hallgatnak el, és mit színeznek ki? Milyen információt tartanak vissza, és milyen szándékkal teszik ezt? Önmagukat védik ezzel, vagy tudatosan viszik el valamilyen irányba a művészről szóló narratívát? És persze mi az, ami ezek keverékéből bekerül a kánonba, egy elfogadott életrajzba, akár egy festmény alatti leírásba? Különösen izgalmas, amikor mindez összeér, és – ahogy a kötetben történik – egy egyedi ecsetkezeléssel festett műről kiderül, hogy voltaképpen a kényszernek, egy törött csuklónak köszönhetően jött létre.A Kéksötét persze nem művészetfilozófiai esszé, hanem pszichothriller, kiindulópontja egy emberi csont, amelyet Vanessa egyik alkotásában fedeznek fel. Mindez annak fényében különös igazán, hogy Vanessa férje, Julian évekkel ezelőtt eltűnt. Ám amint a regény cselekménye, úgy a szóban forgó alkotás is túlmutat önmagán. Az Egység II című mű leírásában az olvasható, hogy a befogadás és a kizárás problematikáját boncolgatja. Hasonló dinamika fedezhető fel az árapályjelenségben is, amely Vanessa és Grace lakhelye, az Eris-sziget megközelítését befolyásolja. A víz néha ad, néha elvesz – bizonyos információkat befogad, másokat kizár egy emlékező narratíva, amelyre halála után a művésznek már nincs ráhatása.Elválasztható-e a művészet ethosza és az alkotó mint hétköznapi, gyarló ember? Jogos-e olyan emlékezetet építeni valaki köré, amilyet esetleg nem érdemel meg? Hawkins a Daphne du Maurier személyére és világhírű regényére, a – hazánkban A Manderley-ház asszonya címen ismert – Rebeccára utalva teszi még összetettebbé a hasonló dilemmákat.Gyilkolt-e Vanessa? Ha igen, befolyásolja-e ez az életművének recepcióját? Milyen volt Vannessa és Grace viszonya? Öltheti-e a rajongás az erőszak formáját? Meddig megy el Grace, hogy megőrizze a Vanessáról kialakult képet? És hogyan érinti mindez a művészettörténész perspektívájából közelítő James Beckert?„Különös és szépségesen kifinomult rejtély, a tökéletes talány” – állapítja meg az Egység II fotója láttán Becker. A Kéksötét középpontjában is egy kifinomult rejtély, a tökéletes talány áll: az emberi természeté, amely olykor meglepő válaszokkal szolgál a fent felmerült kérdésekre. (Ford. Török Krisztina. Magnólia, 2024. 352 o.)
