Tisztességes és átlátható médiarendszerű országokban a sajtó az olvasókból/nézőkből/hallgatókból és a piaci hirdetőkből él. A hosszú távon is kiegyensúlyozott tartalomhoz mindkettőre szükség van: a csak a közönségből élő médiaterméket a legelkötelezettebb fogyasztók szükségszerűen a szélsőségek, a szektásodás felé nyomják, a nagy hirdetők irányában megmutatkozó kiszolgáltatottság pedig a tapasztalatok szerint előbb-utóbb igazodási kényszerré válik. Hogy mi az egészséges arány a kétféle bevételi ág között, azt a kommunikációtudomány sem tudta még eldönteni; az egyik népszerű elmélet szerint nagyjából 50-50%, egy másik szerint piaconként más és más. Az viszont bizonyos, hogy Magyarországon ilyesfajta egészséges optimum ma a gyakorlatban nem létezik, és hogy a köztájékoztatásunk számos problémájának ez a gyökere. Nem pedig, ahogy a kormánypropaganda állítja, az „illegális külföldi finanszírozás”: A Magyar Nemzet egymaga több hirdetésnek álcázott közpénzt kap, mint amennyi külhoni támogatást a teljes magyar sahtóban össze tudott számolni a Lánczi-féle sóhivatal. Mellesleg: a magyar kormány legalább két nagyságrenddel többet költ a szomszédos országokban, a régióban, az EU-ban és az USA-ban „médiavásárlásra”, mint amennyit szerintük az összes ellenséges külföldi aktor fordít nálunk hasonló célokra, beleértve a közismerten a vesztünkre törő, Orbán Viktorral és háza népével is legendásan szűkmarkú Európai Uniót is. (média)
