Rájöttem, hogy nem nekem való foglalkozás a házmesterség, és a saját utamat fogom járni. Egy ideig biztonsági őr voltam, de kirúgtak. Mindegy. Elhatároztam, hogy megvalósítom a gyerekkori álmomat. Kemény meló, minden reggel négykor kezdünk a telepen. Indulás előtt jólesik egy kis szíverősítő, a sofőrök persze csak pár kortyot isznak. A kijelölt körzetünkig mi is a kukásautó fülkéjében utazunk, kicsit felmelegszünk, ez jól is jön, mert utána a rácsos fellépőn kapaszkodunk egyik háztól a másikig. Beakasztjuk az emelőszerkezetbe az edényt, de előtte felnyitjuk a fedelét, hogy szépen ürüljön. Meghúzom a kis kart, és aztán minden történik magától. Ezt csak én csinálhatom, mert nekem van meg hozzá a vizsgám. Kapunk melósruhát meg narancssárga foszfluoreszkáló mellényt is. Egyik kezemmel kapaszkodok, a másikkal meg integetek a gyerekeknek. A kedvencem az óvoda, ahol a kicsik mindig rázni kezdik a kerítést, ha megérkezünk, és azt kiabálják, hogy hajrá, tigris bácsik!
Az apám annak idején házmester volt az Érmelléki utca 9.-ben. Sokat gondolkodtam akkoriban, és sehogy sem értettem a dolgot.
A vízvezeték-szerelőt meg a bádogost mindenki mester úrnak szólította, és sörrel meg kávéval kínálgatták őket. Apámat nem kínálták semmivel, senki sem szólította mester úrnak, egyáltalán sehogyan sem szólították, kivéve, ha esténként az Aranyfácánból jött haza, akkor általában iszákos disznónak titulálták. Apám ezt mindig kikérte magának, és jó erősen becsapta az ajtót maga mögött. Ilyenkorra rendszerint már anyám is elázott, csak üldögélt a konyhaasztalnál, és az abroszt kapirgálta. Apám egyenesen a függönnyel leválasztott hálószobába ment, a bakancsait gondosan egymás mellé rendezte az ágy mellett, és motyogva imádkozni kezdett. Anyám vele mormogta az imádságot a konyhából. Ezeket a csendes estéket szerettem.
A piros betűs ünnepek csinálták a bajt, mert zárva volt az Aranyfácán. Ilyenkor apám esténként kiállt a ház kapujába, és hangosan köszönt az arra járóknak. Jó napot, Kelecsánszky úr! Jó napot, hebegte a megszólított. Hogy van ma, Kelecsánszky ÚR?, kérdezte apám, komikusan hangsúlyozva a mondat végét. Nem szerettek minket a házban. Az alagsor legvégén, közvetlenül a pincebejáró melletti lakásban laktunk. Maguk miatt nem tudjuk eladni azt a rohadt pincelakást!, kiabálta egyszer a Kelecsánszky, amikor apám ünnepi köszönése megint felbosszantotta. Hamar megbánhatta a kijelentését, mert apám olyan káromkodásözönt zúdított rá, hogy a Kelecsánszky kopasz feje tisztára bevörösödött. Mocskos szája volt az öregnek, na. Mikor apám levegővételnyi szünetet tartott, akkor a Kelecsánszky megkérdezte tőle, hogy befejezte-e. De apám egyáltalán nem akarta abbahagyni, további szidalmak után közölte vele, hogy élete végéig joga van a lakásban lakni, és hogy utána meg én fogom ezt örökölni tőle.
Így is lett, az öregeket kipusztította a szesz, most én lakom a lakásban. De tanultam a rossz példából, nem akarok iszákos lenni. Két sörnél nem iszom többet. Csak ünnepeken rúgunk be a haverokkal, névnap, szülinap, prémium, meg ilyesmi. Velünk szokott ünnepelni a Vanessza is, aki a telepen takarít. Egyszer azt mondta, hogy terhes, és hogy én vagyok a gyerek apja. Én persze nem emlékszem semmire, és a haverok is azt mondták, hogy csak pénzt akar. De a Vanessza erősködött, hogy mind a ketten nagyon részegek voltunk, és olyan jó volt velem, és én nem vitatkoztam. Láttam, hogy örülne neki, ezért bevállaltam. Egyébként is jó az, hogy gyereke van az embernek. A cégnél minden hónapban vonják a tartásdíjat, és semmi dolgom nincsen vele. Jancsika már tud járni, elmegyek érte minden második vasárnap, és elviszem az Állatkertbe, és veszek neki perecet. A múltkor hazafelé megkérdezte, hogy nem maradok-e velük, de mondtam neki, hogy dolgom van. Meg a gyereknek egyébként is sokkal jobb, ha nincs ott az apja, mert csak a bajt csinálná neki.