Tamás ma sem gondol lopásként arra, amit akkor tett: gyerek volt még, nyolcéves, és bár a mozdulat és a szándék tudatosságához nem fér kétség, az élmény sokáig egyszerűen belesimult az általános iskolai csínytevések sorába, mert elnyomta valami nagyobb, valami fájdalmasabb. Amennyire emlékszik, sosem derült fény a képregény sorsára, és sosem terelődött rá a gyanú, hivatalos úton tehát senki sem számoltatta el, az emlék mégis beékelődött az azóta felhalmozódott temérdek információ közé, és mintegy szimbólumává vált a tinédzserévek hajnalának, amikor a valódi gyerekkor kapuja óhatatlanul bezárul.
A lapszámot eredetileg az apjától kapta. Egy ősrégi, bádogtetős újságos kioszknál vette a város közepén álló buszmegálló háta mögött hazafelé a gyárból, a színes borítón Pókember térdelt egy sírkő előtt, feje felett halálos ellenségei arcmása lebegett. Az öreg nem nézte, mit vett le a polcról, nem ismerte a címet, se a szereplőt, de olyasminek tűnt, aminek a fia örülne, és ezért nem sajnált kiadni 38 Ft-ot.
Amikor aznap este átadta neki, a füzet dohányfüsttől, az apja sörszagtól bűzlött, jelezve a képregény aznapi útját. Együtt olvasták el az első tíz oldalt; mágikus pillanatok voltak. Az apja kérdezett, mert az egész történet sületlenségnek tűnt a számára, ő pedig kitartóan válaszolt. Igyekezett minden magyarázatba a lehető legtöbb szót zsúfolni, hogy ezzel tágítsa a pillanatot. Nem emlékezett rá, olvastak-e valaha együtt az apjával, és nem remélte, hogy hamar olvasnak majd újra együtt, hát nem akarta, hogy véget érjen.
Amikor másnap az az ötödikes srác a mutatóujját a mellébe döfte, majd elvette tőle a kezében szorongatott képregényt, amit lopva olvasott a folyosó eldugott sarkában, azt kívánta, bár megverné inkább. Ha teheti, könyörög neki, kéri tőle, hogy üsse meg, csak a képregényét adja vissza, de minden túl gyorsan történt, ocsúdni sem volt ideje, és mire levegőt vett, a vékony füzetke rossz minőségű lapjai cafatokban hulltak a kőre, és ellepték a cipőjét.
A szidalmakat fel sem fogta, az összetépett szavak némává tették a kimondottakra, és csak az ígéret zsongott a fejében, amit az apja tett neki, mikor előző este a huszadik oldalt elhagyva félbehagyták a képregényt, megegyezve benne, hogy ha korán elalszik, másnap együtt befejezhetik.
Az apja hangján minden másként szólt. Esetlenül utánozta a karakterek hangját, néha el is tévesztette, de az nem sokat számított, mert Tamás úgy érezte, egy hős beszél a hősök hangján, hát nagyvonalúan elsiklott a tévesztések felett, és csak élvezte a pillanatot.
A másnap pedig hamar eljött, de nem maradt képregény, amit újra együtt olvashatnának. Megúszta ütések, sérülések és kék-lila foltok nélkül, de az apja ajándékának elvesztése nem fájt kevésbé a nyomnál, amit egy gyerekököl hagyhat az arcán.
Tudta, hogy az apja mennyit dolgozik. Látta rajta a fáradtságot, a koszt a körme alatt, az olajfoltokat a bőrén, amit hiába karistolt körömkefével, a pórusaiba ivódtak, ellenálltak vegyszernek és erőnek. Hallotta az apját horkolni a kanapén ugyanabban a kezeslábasban, amiben a gyárban ácsorgott naphosszat a szalag mellett, számtalanszor vette ki a kihunyt cigarettát az ujjai közül, hogy a csikkektől zsúfolt hamutálba süllyessze, és öntötte a megmelegedett Sopronit a mosdótálba, miután már az összes szénsav elpárolgott belőle.
Nem volt mindig könnyű szeretni az apját, pedig az anyja annyiszor elmondta, milyen sokat dolgozik értük; hogy háromműszakban görnyedezik vegyszerbűzben a gyárban, gyakran hétvégi túlórákkal, hogy azért prüszköl folyton olyan beteges hangon, mert a gőzök marják a torkát, és úgy gondolta, talán ez okozza, hogy sokszor türelmetlen, kiabál, és nincs kedve semmihez, és ez csak rosszabbodott, mikor beteg volt, és akkoriban sokszor volt beteg.
A képregény így könnyedén lógott ki apa-fiú kapcsolatuk addig megszokott sémájából, és gyerekként ő úgy kapaszkodott apja minden apró, gyengéd gesztusába, mintha az lenne az utolsó, mert úgy vélte, könnyen lehet éppen az az utolsó.
Nem akart csalódást okozni. Ez volt az utolsó, amit tenni akart, így hát mikor az eset után – azt követően, hogy összegyűjtötte a széttépett lapokat, majd konstatálva, hogy menthetetlenek, könnyes szemmel, dühödten gyűrte őket az iskolai szemetesbe – a kétpolcnyi osztálykönyvtárban válogatva pár Kockás és Robur magazin közt kiszúrta ugyanazt a lapszámot, amit előző este az apjától kapott.
Isteni csoda volt: épp eleget imádkozott az elmúlt egy évben, az anyja minden este odatérdepeltette az ágya mellé, és együtt duruzsolták a Miatyánkot – apádért is mondd, kérte mindig az anyja –, itt volt az ideje, hogy a Jóisten megsegítse végre, akár kérte, akár nem. És a képregény jelenléte igazolta az ima erejét, ami pedig megszülte a tervet: hogy bárhogy is, de haza kell vinnie magával.
És könnyű volt, pedig hogy rettegett. Vacogtak a fogai, és reszketett a keze, a hangja megremegett, mikor az óra utolsó perceiben kikéredzkedett a mosdóba, hogy ott várja meg, míg az ebédszünetre sietve kiürül a terem, hogy ő nyugodtan visszalopakodhasson. Nem is talált ott már senkit, mégis puha macskaléptekkel járt, és a válla felett az ajtó felé pislantva lépdelt a könyvespolchoz. Kitúrta a képregényt – látszott, hogy sok kéz lapozta már, minden hajtás nyomot hagyott rajta, de nem számított –, aztán a padjához somfordált, lopva fel-felpillantott a csukott ajtóra, miközben a képregényt az iskolatáskájába csúsztatta a Környezetismeret tankönyv és Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjének könyvtári példánya közé.
Percekkel később úgy jelent meg az ebédlőben, mintha mi sem történt volna. Nem érezte, hogy rosszat tett, mert nem tett rosszat: az ő világában ez nem rossz volt, mert ez a tett most őt szolgálja, és az apját, és az apja megérdemli. Anya is annyiszor elmondta, légy kedves apádhoz, értünk dolgozik annyit, és Tamás tudta, hogy ez igaz, mert az anyja sosem hazudna neki.
Este, fogmosás után odakészítette a képregényt az éjjeliszekrénye sarkára. Hevesen vert a szíve, mikor meghallotta hazatérő apjának dörmögő szavait a füstüveg ajtón túli nappaliból. Fáradtnak tűnt, de mindig fáradt volt, és Tamást nem zavarta, ő tudta, hogy van egy ígéret, ami őrá vár, és az apja olyan ritkán ígért bármit is, hogy biztosan be fogja tartani, emlékeztetnie sem kell rá.
Aztán lassan nyílt az ajtó, és Tamás várta, hogy az apja arca bukkan fel a résben, de aztán meglátta az anyja tupírozott, szőke haját, ahogy behajol, vet egy pillantást a fiára, ahogy a támlának dőlve ül az ágyán, derékig a paplan alatt, és a képregényre, ami az éjjeliszekrényen fekszik. Apád nagyon fáradt ma, mondta neki, sokat dolgozott, folytatta, és Tamás nem kételkedett benne, csak akkor köszöntött rá valami furcsa, mélyről jövő szorítás, mikor az anyja jó éjt kívánt, majd azt mondta, ugye megérted, Tomikám, aztán becsukta az ajtaját.
Különös érzés volt, az ujjbegyei végéből indult, és visszafelé kúszott a testébe, a gyomrából fel a torkába, onnan a könnycsatornáiba és az orrába, facsarta, mint egy kitörni kész tüsszentés, és bár akkor még képtelen volt elnevezni, később jött rá, hogy csalódottságot érzett, hiábavalóságot, és ezen nem segített, hogy tudta, az apja rengeteget dolgozik, hogy sokszor betegeskedik, mert az ígérete nem az apjáról szólt, hanem őróla, és nehéz volt megbocsájtani, hogy beváltatlanul maradt.
Másodpercek teltek el csupán, a könnyzacskók épp elengedték volna tartalmukat, amikor újra nyílt az ajtó, halkan, puhán, és az apja dugta be rajta a fejét. Zilált haja alól karikás, sötét szemmel bámult rá, és annyit kérdezett, nem alszol még? Tamás megrázta a fejét, keze önkéntelenül a képregényhez nyúlt. Olvassunk?, kérdezte az apja, és Tamás könnyei végre megtalálták az utat a külvilágba. Az apja beljebb lépett, recsegve egy drapp ruha zsebkendőbe köhögött, amit aztán apró piros foltok pettyeztek, és megkérdezte tőle, baj van-e. Azt felelte, nem, semmi, csak izgul, hogy hogy végződik a történet.
Apja köhögött, letörölte szájáról a halványpiros nyálat, eltette a zsebkendőt, és bekucorodott mellé az ágyba, majd kezébe vette a képregényt, és kinyitotta.
