Szeptember ötödike volt, szomorú nap Dick Clark és az amerikai rock and rollerek számára. Utoljára futott országos tévécsatornán az American Bandstand. A Billboard slágerlistáját Ritchie Valens örökzöldje, a La Bamba vezette a kaliforniai Los Lobos (Farkasok) feldolgozásában, pedig 1987-ben már harminc évvel jártunk azután, hogy a Bandstand először megjelent az ABC televízióban. (S egy híján ugyanannyi telt el a repülőgép-balesetben, Buddy Hollyval együtt alig tizenhét évesen elhunyt kis Ritchie sikerlemezének megjelenése óta.)
A műsor 1952-től egy philadelphiai adón ment. Bob Horn vezette addig, amíg 1956 júliusában őrizetbe nem vették, mert ittasan ült a volán mögé. A tévétársaság felkérte a babaarcú Clarkot, vegye át a szerepét. Ő azzal a feltétellel vállalta, hogy a fekete zenét és annak képviselőit is tolhatja. Humánus, valamint jövedelmező döntés volt. („Nem teremtem a kultúrát, hanem eladom” – hangoztatta Clark). A program olyan népszerű lett, hogy 1958 februárjára a napi nézettség megközelítette a nyolc és fél milliót.
Na persze az ABC-n elsőre Jerry Lee Lewis nyomta a Whole Lotta Shakin' Goin' Ont az előírásos öltözékű fiatalság előtt. (A Bandstand történetében a „gyilkos” J. L. L. volt az egyetlen, aki nem playbackről énekelt.) A fiúk öltönyben, nyakkendőben, a lányok sötét szoknyában, blúzban ültek a helyszínen. A műsorokban rendszeresen szereplő amatőr táncosokat viszont majdnem úgy bálványozták az Államok rockkal beoltott tinédzserei, akár a sztárokat. Az országos nyitány után két hónappal – 1957. október 7-től – a napi félórás, délután fél négy és négy között sugárzott programot az ABC egyórásra bővítette, s áttette hétfő estére, főműsoridőbe. Majd amikor Chuck Berry előadta a School Dayst, Dick Clark „Berry professzornak” hívta a mozgékony gitáros-szerzőt.
A felkavaró műsorban debütált Simon és Garfunkel (még Tom és Jerry néven), Dion és a Belmonts, Ike és Tina Turner, Clark vendégeként lépett fel utoljára televíziós adásban Buddy Holly, s nála kezdődött a tvisztőrület, mert Hank Ballard és a Midnighters lemondta a szereplést, mire az atyamester megkérte az addig csak baráti körben ismert Ernest Evanst, alias Chubby Checkert, ugorjon be Ballardék The Twist című számával. Másnap már egész Amerika taposta a csikket az utcákon...
Ám a legtöbbször – nem kevesebb, mint 110-szer – Freddy „Bum-Bum” Cannon szerepelt az adásban. A hőskorban törzsvendég volt még Paul Anka, az Everly Brothers, Sam Cooke, Fats Domino, Duane Eddy, Neil Sedaka, felbukkant Aretha Franklin, Smokey Robinson és a Miracles, majd a hatvanas évek derekán feltűnt Sonny és Cher, Neil Diamond, a Doors. Utóbbi már színesben szerepelt 1967 nyarán, mert az American Bandstand 1966 augusztusától túllépett a fekete-fehér adáson. Ekkorra alkalmanként húsz millióra duzzadt a nézettség, és 12 kemény dollárért adták a sertéshús-specialitást a Missouri állambeli Bransonban, Dick Clark American Bandstand Színházának grill éttermében.
A műsor huszadik évfordulóját a huszonegyedik esztendőben tartották – többek között – Little Richarddal és a Three Dog Nighttal, majd a negyedszázados jubileumon, 1977-ben Clark ismét bedobta Chuck Berryt. Közben (1975-ben) jött az Abba az S. O. S.-szel, majd Gloria Gaynor az I Will Survive-val, aztán 1980-ban bemutatkozott Prince, 1983-ban a Wham, 1984-ben Madonna. E hölgy idegenkedett az álszerénységtől: „Az a célom – mondta meghívójának –, hogy uraljam a világot.”
Országosan az utolsó számot, a Shattered Glasst Laura Branigan énekelte. Clarkot rá akarták venni, hogy adja át a helyét David Hirschnek, erre nem volt hajlandó. A műsor tíz hónapig nem jelentkezett, majd átkerült a USA Networkre, de Hirsch-sel csak rövid ideig húzta, 1989. október 7-én véget ért a harminchét éves, háromezer adásos történet.
Négy esztendővel később Dick Clarkot beválasztották a rock and roll hírességeinek csarnokába. A műsorvezető vidám volt, mint korábban minden alkalommal, amikor felhangzott a főcímzene, a Bandstand Boogie... (Szép Szó)
