Annak ellenére, hogy Salvador részt vett az 1998-ban rendezett Római Konferencián, ahol a Bíróság alapokmánya elfogadásra került, majd az azt felülvizsgáló 2010-es Kampalai Konferencián, az ország egészen idáig nem ratifikálta a Statútumot.
Mauricio Funes 2009-es elnökké választása kedvező külpolitikai fordulatot hozott azok számára, akik Salvadort a Nemzetközi Büntetőbíróság tagjaként szerették volna látni, mivel a Római Statútum ratifikálása szerepelt a kormány programjában. Funes elnök mindezek mellett elismerte az állam felelősségét a polgárháború idején elkövetett súlyos bűncselekményekért és bocsánatot kért az áldozatoktól, valamint megerősítette elkötelezettségét a hatékony büntetőeljárás és igazságszolgáltatás iránt. Ezen elkötelezettséget Sigfrido Reyes, a Törvényhozó Gyűlés korábbi elnöke is több alkalommal hangsúlyozta a nyilvánosság előtt.
2009 óta számos – a kontinensről és a világ más részeiről érkező – kormányzati tisztviselő és civil szervezet látogatott az országba azért, hogy támogassa a salvadori politikai elitet a ratifikációra irányuló célkitűzésében.
A csatlakozás eddigi egyik legfőbb akadálya az a tévhit volt miszerint, az ICC vádat emelhet azok ellen a személyek ellen, akik vélhetően komoly emberi jogi sérelmeket követtek el, a mintegy két évtizeden át tartó, polgálháború során. Az ICC-hez delegált el salvadori kolaíció tagjai több ülés során is elmagyarázták hazai döntéshozóiknak, hogy a Bíróságnak nincs joghatósága arra, hogy olyan bűncselekményeket vizsgáljon, amiket az előtt követtek el mielőtt az ország ratifikálta volna a Római Statútumot.
„A Statútum egyértelmű és pontos. Az ICC csak olyan esetekkel foglalkozik melyeket az alapokmány ratifikálása után követnek el (…) és erre már többször felhívtuk a figyelmet. A Statútumnak nincs visszamenőleges hatálya. Nem értem, mi okuk van félni a csatlakozástól.” - nyilatkozta Victoria Constance Trail, a delegáció egyik tagja.
Amellett, hogy a ratifikáció a múlt eseményeire nézve kockázat mentes, széles körben támogatott a társadalom által, mivel egyfajta jóvátételt nyújt az áldozatoknak és azok családjának, valamint biztosítékul hivatott szolgáni arra, hogy a polgárháború alatt elkövetett súlyos emberi jogi sérelmek nem ismétlődnek meg a jövőben.
