Nagyjából ezerkétszáz napja vizsgálja a Nemzeti Védelmi Szolgálat (NVSz), hogy az egészségügyi dolgozók kérnek-e és/vagy elfogadnak-e hálapénzt. Teszi ezt az NVSZ azt követően, hogy a magyarokat tájékoztatták a hálapénz bűnös voltáról. Mint arról Danó Anna június 25-én megjelent cikkében írt, a szervezet már mintegy 250 egészségügyi dolgozó ellen kezdeményezett eljárást vesztegetés elfogadása miatt. Azaz 4-5 naponta derült fény 1-1 esetre.
Ez bizony sok egy olyan hivatás esetén, mely jórészt a bizalomra épül. Mert az nem kérdés, hogy a hálapénz rossz. Rossz volt korábban, mert rendszerszintűvé vált, rossz mindmáig, mert a hivatás elveivel ütközik, és rossz, mert szakmai szempontokon kívüli érdekeltséggel befolyásolja a szakmai döntéseket. Rossz, mert ott szül igazságtalanságot a betegek anyagi helyzetének függvényében, ahol a szolidaritás elvének kellene érvényesülnie. Sőt még tovább is lehetne sorolni a hálapénz rossz következményeit, de megtették ezt már többen és sokszor, maguk a törvényalkotók is.
Amiről azonban kevés szó esett, az a hálapénz adásához és elfogadásához vezető okok feltárása és kezelése. Az utóbbival kezdve és egyszerűsítve: az ember olyan, hogy meglévő vagyonától függetlenül szeret kapni és szerezni. Ajándékot, tisztes fizetést, jószágot, pénzt, akár számolatlanul. Legyen az kétszáz forint, kétezer, két millió, vagy két milliárd. Annyi, amennyiből futja egy étkezésre, egy lakbérre, egy repülőre vagy egy jachtra.
(belföld)