A 2021 februárjában a Kalligramnál megjelent, Antitézis című tanulmánykötete nem könnyű olvasmány, mégis sikerkönyv lett: már a második kiadás is fogytán az épp megnyíló könyvesboltokban. Készül a harmadik kiadás, ami filozófiai könyv esetében példátlan! Minek köszönhető ez a siker, vajon tényleg ekkora az érdeklődés a baloldali, marxista rendszerkritika iránt ma Magyarországon?Annyi biztos, hogy a nagyközönség számára láthatatlanul, pár éve van fiatal radikális baloldal Magyarországon (és Erdélyben), ezen kívül a siker annak köszönhető szerintem, hogy a mindenoldalú (egészségi, gazdasági, szociális, kulturális, erkölcsi) válság körülményei között az emberek új utakat keresnek, kifelé a korhadt kapitalizmusból. És negyedszázados (kezdetben magányos) küzdelmem se volt teljesen hiábavaló, akármennyire borúlátó vagyok a végkimenetel és a jelenkori politika tekintetében. Az biztos, hogy a legérzékenyebbek, a legjobbak szabadulni akarnak a rasszista-etnicista, illetve a piaci-bürokratikus korszellemtől és a mindenünnen áradó antidemokratizmustól, népellenességtől, füllentésektől, elbutulástól. Szerencsém van, hogy eddig nem lehetett ilyen könyvet megjelentetni, ódzkodtak az ilyesmitől a kiadók. Így hát jókor látott napvilágot.
Olvasatomban a kötet egyik alapállítása a kapitalizmus „pozitivitása”, vagy ahogy máshol fogalmaz: a kapitalizmus ma betölti a teljes horizontot. Ami azt is jelenti, hogy az ellenállás formái, az ellen-mozgalmak is belesimultak a kapitalizmus társadalmi formájába, a polgári társadalomba. Különösen így van ez 1989, a „létező szocialista” rendszerek bukása óta, elemezése szerint az utolsó univerzális emancipatorikus mozgalom 1968 volt. Ma csak elszórt kíséretek vannak?A „pozitivitás” Hegel kifejezése, eredetileg a keresztyén vallás intézményesülésére, rendszerteremtő, ugyanakkor kiüresedett történelmi karakterére alkalmazta. A helyzet egyébként rosszabb – a könyvem szerint is. Nemcsak hogy minden beleilleszkedik a kapitalizmus általános (romboló) jellegébe, hanem a polgári társadalom legjobb vonatkozásai (a legalább a tulajdonosi burzsoázia érdekeit, az individualizmust-autonómiát, a személyi uralom helyett a joguralmat védő aspektusai, a „polgári forradalom” elemei) pusztulnak mindenfelé, különösen a néhai „valóságosan létező szocializmus”, a „reálszoc” területén - Sanghajtól és Hanoitól Prágáig, Varsóig és Ljubljanáig, de nemcsak ott. (Illetve itt.) Persze a „reálszoc” is a kapitalizmus egyik formaváltozata volt, ez kétségtelen. Akkor se a dolgozóké volt a gyár, a bolt, a hivatal, a hadsereg – most se az övék. Ma csak olyan mozgalmak vannak, amelyek a jelenkori (azaz a kései, dekadens) kapitalizmus néhány föltűnően represszív (elnyomó) vonatkozását (fajüldözés, a nők és a szexuális kisebbségek hátrányos megkülönböztetése, területszerző háborúk, kínzás, jogtalan letartóztatások, bebörtönzések, kiutasítások, illegális állami gyilkosságok, az ellenőrizhetetlen titkosszolgálatok aránytalanul nagy befolyása, környezetszennyezés, antiszociális nevelési, közlekedési és lakáspolitika stb.) akarják leküzdeni, az alapvető okot – a kapitalizmust magát – azonban már nem. A szocializmus (mint történelmi és eszmei hatalom) immáron történelem. Elmúlt. A tőkés rendszer meghaladásáról gyakorlatilag minden jelentősebb áramlat, irányzat, politikai erő lemondott. Miközben a rendszert gyűlöli a többség, ám többnyire archaikus módon, mintha kétszáz év kritikai társadalomtudománya, filozófiája, irodalma, mintha a sok százmilliós antikapitalista mozgalom sohasem létezett volna. Az is látszik, hogy a „reálszoc” uralma alatt a marxizmus meg se érintette a kelet-európai kultúrákat, amit ma az átlagos publicisztika állít róla, tiszta nonszensz.
A kötet címe - Antitézis - is épp a kapitalizmus, a fennálló rendszer kritikájára, tagadására utal, a hegeli dialektika előtti nyilvánvaló tisztelgés mellett. A szocializmus marxi, démoni hagyománya meg tudja-e haladni a kapitalizmust, ha lerombol minden különbségtételt, szemben a másik, Rousseau-ra visszavezetett szocializmussal, amely ön szerint nem szünteti meg a kapitalizmust?Nemcsak arra utal, bár legfőként mégis. Hanem szembenállásra a könnyelmű „progresszív” önáltatással is. Miféle különbségtételt rombolna le ugyan az igazi kommunizmus? Éppen fordítva, ahogyan a könyv első (Heiner Müllertől, a nagy német írótól származó) idézete is mondja, a kommunista terv az integrális személyiség és a spontán, sokágú kultúrafejlődés terve, tehát a sokféleségé és az egyéniségé, nem az uniformitásé – szemben a korai falanszteri utópiákkal, amelyeket Marx nevezett „kaszárnyaszocializmusnak”. A rousseau-i szocializmust (nálunk ebből a hagyományból csak a jócskán félremagyarázott Polányi Károly ismeretes) – szemben a marxi szocializmussal, amellyel meg se próbálkoztak soha – sok helyütt alkalmazták; a munkásbarát jóléti reformok az 1930-as évektől az 1970-es évekig innen származnak, s ilyesmivel kísérleteztek a kelet-európai népjóléti, tervező diktatúrák is az 1960-as évektől az 1980-as évek közepéig itt-ott, hébe-hóba. Ez mindenütt meghagyta az érték és értéktöbblet középponti szerepét, a termelőeszközök és termelőerők elválasztását (ami a döntő, s amelyet még a római jog magántulajdon-fogalma vezetett be), a piacot, az oligarchikus parlamenti rendszert stb. Eredményeit könnyedén visszavonták, visszavonják a konzervatív kormányok. Alig maradt belőlük valamicske. Saját politikai és jogi rendszer nélkül ezek a mély és radikális reformkísérletek hosszú távon bukásra voltak ítélve, meg is buktak. (Szép Szó)
