A huszi lázadók (és a velük szövetségben álló egykori elnök, Abdullah Száleh hívei) kénytelenek voltak feladni Ádent, illetve visszavonulásra kényszerültek számos, korábban elfoglalt területről. Ezen események következményeként Khaled Bahah miniszterelnök és alelnök a szaúdi fővárosból, Rijádból visszaköltözhetett az országba (Ádenbe), ezzel a jemeni kormány tevékenységét ismét az általa ellenőrizni kívánt területre helyezve, amelynek komoly szimbolikus jelentősége van Manszúr Hadi híveinek körében.
Ezzel párhuzamosan a huszik korábban elfoglalt számos területről visszavonulásra kényszerültek, többek között Lahaj, Abyan és Shabwa tartományokból. Bebizonyosodott az a korábban is előrejelezhető tény, - amely minden háborúban megállja a helyét - hogy ahol a lakosság nem szimpatizál a "megszállókkal", ott a "megszállók" hosszú távra nem rendezkedhetnek be. Az északi tartományokban élő huszik délen elvesztették érdekérvényesítő képességüket, és fokozatosan szorulnak vissza.
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a síita lázadók, illetve Száleh végleges vereséget szenvedtek volna. Míg Jemen déli részein a huszik támogatottsága rendkívül alacsony, sőt számos erő vette fel ellenük harcot, addig az északi részeken (ahonnan származnak) komoly támogatottsággal rendelkeznek.
A lázadók továbbra is ellenőrzésük alatt tartják a fővárost, Szanaát, amelynek visszafoglalása komoly kihívást jelent a szaúdi koalíció és szövetségesei számára. Egyfelől egy esetleges invázió a főváros ellen komoly civil áldozatokat vonna maga után, másfelől pedig a huszik mélyen beásták magukat a városba, amelyet tovább erősít, hogy Száleh speciális egységei évtizedek óta a fővárosban tevékenykednek.
A kétségtelenül jelentős sikerek tehát nem jelentik azt, hogy véres harcok árán ugyan, de hamarosan helyreáll a rend Jemenben, és ismét hatalomra kerül Manszúr Hádi, legyőzve a huszikat.
Sokkal inkább arról van szó, hogy a megváltozott erőviszonyok, az új katonai helyzet megteremtette az egyensúlyt a felek között, amely elősegítheti a tárgyalások megkezdését. Amikor a huszik 2014 szeptemberében elfoglalták a fővárost, nem állt szándékukban tárgyalni, kompromisszumot kötni, miután fokozatosan, sok esetben akadály nélkül nyomultak előre, további területeket szerezve, élvezve fölényüket és annak minden előnyét. Ahogy egy, az al-Jazeera portálján olvasható elemzés megjegyzi: "nem véletlen, hogy a huszik vezetője, Abdel Malik al-Houthi az ádeni vereséget követően nyilvánosan bejelentette, hogy nyitott mindenféle politikai megoldásra", hozzátéve, hogy üdvözöl minden olyan "próbálkozást és erőfeszítést, amely valamely elfogulatlan, akár arab, akár nemzetközi oldalról érkezik."
Ahogy Ibrahim Fraihat az említett elemzésben érvel, nem ez lenne Jemen történelmében az első alkalom, hogy a felek erőegyensúlya hozza el a békét vagy legalábbis ezzel kerülhető el a konfliktus további eszkalálódása. A "jemeni tavasz" során, 2011-ben az akkor az országot vezető Abullah Száleh uralma elleni lázadás további eszkalációját, illetve ennek következményeként a demonstráló tömeg elleni erőszakos fellépést éppen az akadályozta meg, hogy Ali Mohsen al-Ahmar az északnyugati katonai körzet és az úgynevezett első fegyveres divízió parancsnoka átállt a forradalmárok oldalára, ezzel pedig egy jelentős ellensúlyt képezve Száleh speciális egységei ellen. Az eredmény nem más lett, mint hogy tizenegy hónapon belül sikerült tető alá hozni az Öböl-menti Együttműködési Tanács kezdeményezésével egy politikai megállapodást, amely az átmenet alapját képezte.
Amíg a harctéren a husziknál volt az előny, illetve Hadi és kormányának tagjai Szaúd-Arábiából próbálták híveiket irányítani, addig nem voltak abban a helyzetben, hogy engedmények megtételére kötelezzék a síita lázadókat a tárgyalóasztalnál. Most azonban mindez megváltozott: az erőviszonyok kiegyenlítődtek, sőt talán a mérleg nyelve Hadi felé húz; újra "képviselettel" rendelkezik az országban, amely komoly szimbolikus erővel bír; valamint a huszik elveszítették akarat,- és érdekérvényesítő képességüket a déli régiókban. Így, ha megvan a kellő akarat, elszántság és kompromisszumkészség, a válság békés megoldása, a harcok mielőbbi befejezése végre realitássá válhat.
Mindkét félnek fel kell ismernie, hogy nem képesek egymást legyőzni a másik "felségterületén", így a huszik délen a Hadi-hoz hű erőket, illetve a szaúdi koalíciót, míg a kormányerők északon a huszikat. Ebből következik az is, hogy semmilyen tárgyalásos átmenetből nem lehet kihagyni a huszikat. A mozgalom komoly támogatottsággal rendelkezik, így kirekesztésük hosszútávon további konfliktusokat hordoz magában. Ahhoz, hogy Hadi hatalma helyreálljon képesnek kell lennie a huszikat valamilyen módon integrálni az új politikai-hatalmi felépítménybe, amely azonban nem lesz könnyű feladat, várhatóan komoly engedményeket kell biztosítani számukra.
Ennyire azonban nem szaladhatunk előre, a harcok továbbra is folynak, egyelőre reménykedhetünk, hogy az elmúlt hetek eseményei végre pontot tesznek egy rendkívül szegény és megosztott ország konfliktusára, amelynek egy jelentős részén aktívan tevékenykedik a szélsőséges terrorszervezet, az al-Kaida is.
