A 2001-ben megjelent, zseniális
Hollóidő című regény óta várom, hogy újabb remekkel jelentkezzen Szilágyi István. Akkor még a
Kő hull apadó kútba és az
Agancsbozótot is újraolvastam – azóta meg lankadatlan türelemmel… Időközben egy tanulmánygyűjtemény (
Tanulmányok Szilágyi Istvánról, 2003), egy monográfia (Mester Béla:
Szilágyi István – Hatalom, ember technika, 2004), majd az író 70. születésnapjára egy válogatott novelláskötet (
Bolygó tüzek, 2009), a 80.-ra pedig egy újabb monográfia (Márkus Béla:
Szilágyi István) látott napvilágot. Idén – végre – a
Katlanváros című könyvön a szerzői névnél ismét a szilágysági író neve olvasható – ám ez a kötet szintén egy válogatás. Az egykori
Utunk című, kolozsvári hetilap évkönyveiben közölt, memoárjellegű írásokból szemezget és helyez egymás után hatot az 1974–1986 közötti időszakból. Ezeket nyilván soha korábban nem olvastam, így egybeszerkesztve pedig más sem – az újdonságértéke tehát adott. A sokat emlegetett készülő nagyregény iránti sóvárgó érzést ideig-óráig enyhítheti.
A hat írás közül a ’70-es évek második felére datálódó három a számomra befogadhatóbb, hozzám közelebb álló, ezekben az otthon, Zilah (a völgykatlanváros) gyerekkori emlékei elevenednek meg a gyarló emlékezet által, a család („a Nagy Klán”) és a település társadalmának történetei (re)konstruálódnak a felidézettség révén. Mindaz, ami a későbbi író szocializációját, gondolkodását meghatározta, és amelyek előhívhatósága épp ezért saját tudatának sarokkövei is egyben. Ahogy a két világháború befolyásolta a nagyszülei és a szülei nemzedékének életét, ahogy egy egykori, a XIX. század ködében ragadt völgyzugoly öröknek vélt hagyományai menthetetlenül felbomlanak – ahogy ezt egy 6-8 éves gyerek megéli. Pontosabban, ahogy erre több évtized múltán, a múlt életben lévő tanúival való beszélgetések és a fennmaradt iratok, épületek, tárgyak támogatásával már az író emlékszik. Mindez magával ragadó, igényes, szépirodalmi erővel bíró – nosztalgiától, szentimentalizmustól mentes – megfogalmazásban. Egy pillanatra sem válva szocio-doku-elbeszéléssé. Sőt mintha a történelem mellé a mesés elemek is bekacérkodnának. Ahol hőssé válik egy „sírból feltámasztott asszony”, az apai nagymama, az anya, és különös módon az anyai nagyapa („a vén Zemó”) alakja is.
Ehhez a mesés érzékeléshez persze az olyan olvasó is szükségeltetik, aki – mint én – egyfelől a szilágysági topográfiával köszönő viszonyban sincs – így számára a megidézett valós helynevek (Magura, Tövishát, Ünőkő, Borberek, Lála-tó, Csungó, Bukuly) is olyanok, mintha egy Bodor-novellaregényből származnának: fiktívek, fantáziaország-béliek; másfelől a XX. század első felének létező lokális történelmi-társadalmi kondíciója is igencsak fehér folt a műveltségi térképén; harmadrészt helyenként szótáraznia kell, mert a magyar nyelv olyan (egykori, tájegységre, népi kultúrkörre jellemző) kifejezéseivel, szavaival szembesül (dunántúliként), amik hiányoznak a szókincséből (kaszten, fótökör, esztena, bokály stb.).
További személyes (nemzedékekkel későbbi és magyarországi) tudásbeli hiátus miatt a kötet záró darabja (
Kóborló évek), mely a ’80-as évek erdélyi magyar irodalmi és újságírói életét, szereplőit, kalandjait szcenírozza, sajnos csak részleges olvasási élvezetet tudott okozni – akkor is az idegenségével, csak nagyon távoli ismeretlen ismerős mivoltában. Ellenben a Szilágyi Domokosról – annak halála után egy évvel – írt megemlékezés (
„Aztán kitágult a világ…”) egy közös Duna-deltabeli kaland révén roppant szórakoztató, minden tragikus vonatkozása mellett (vagy épp azért).
Szilágyi (nyelvi) világa, mondatai elliptikus hajlásai, nyilvános töprengéseinek-kétkedéseinek világos letisztultsága, a szavaiban rejlő irónia és humor azonban mindenkor maga alá gyűr és mohó érdeklődést generál.
(MMA Kiadó, 2019. 207 o.) (Nyitott mondat)
