Bár a napernyők alatti néhány asztalkánál akkor éppen nem volt szabad hely, már a felfele induláskor kinézted a Via Teatro Gréco sarkán lévő kis kávézó teraszát, hogy milyen jó is lenne majd leülni ott egy hideg sörre. Most, hogy visszaértetek, eszed ágában sincsen továbbmenni.Teréz, az itt megismert útitárs azonnal kész továbbmenni a turistáktól nyüzsgő sétálóutcán egy gyors shoppingolásra a másfél órás szabad program alatt, a feleségedbe karolva már indulna is. Te határozottan közlöd, hogy itt megvárod őket, nem akarsz már gyalogolni többet ebben a döglesztő melegben. Anna rád néz, a testtartásában és pillantásában érzékeled, hogy csak egy szavadba kerülne, és veled maradna, de most jobban szeretnéd, ha engedne a kísértésnek. Magányra vágysz, a saját gondolataiddal maradnál legalább egy rövid időre. Az arcodról leolvassa, jobb, ha Terézzel megy. Azt is tudja, ő is jobban jár, ha nyugodtan járhatja végig az arra érdemesnek tartott üzleteket.Délután három óra, a hőség párás és szinte tapintható. A terasz egyik kisasztalánál éppen fizetnek, mutatod Annáéknak, hogy oda fogsz ülni, menjenek csak, és elindulsz, hogy gyorsan elfoglalhasd a megüresedett asztalka egyik székét. Lezöttyensz, ellazulva kifújod magad, leveszed a tűző nap ellen hordott fonott kalapod – tegnap vettétek, és egészen megbarátkoztál már vele, pedig még soha nem viseltél ilyesmit –, legyezed vele az arcod, hogy fölszárítsd a homlokodról a verítéket. Hamar odalép egy fiatal pincérlány, az asztalra kitett itallapot át sem futod, csak annyit mondasz, hogy egy nagy korsó sört legyen kedves. Gyorsan hozza, egy húzásra kiiszod több mint a felét, hátradőlsz a széken, lehunyod a szemed, hogy újra lásd, és átéld, amit nem egészen fél órája még a maga valóságában csodáltál, amiért valójában idejöttél, és amihez képest az eddigi néhány nap és a többi látnivaló csupán a hangulatos körítést jelentik majd.Amikor a nem túl hosszú, kaptatós utcácskán felsétálva egy téglakerítésnél nyíló boltíves bejárón áthaladtatok, hirtelen tárult elétek a színház hegyoldalba épített, meredek, a félkörnél tágabb ívű nézőtere. Lejjebb a fehér műanyag ülőkék, fentebb a deszkákkal borított üléssorok arról tanúskodtak, hogy a színházat ma is használják időnként. A látvány fokozatosan nyílt ki, ahogy fölfelé lépdeltél a nézőtér egyik keskeny feljáróján. Előtte sok mindent olvastál, az idegenvezető a buszon is elmesélte a leglényegesebb tudnivalókat a városka és a színház történetéről, így ott pár kiegészítést mondott csak, majd mutatta, hogy hol van az a hely, ahonnan készülhetett a híres kép, persze itt valójában csak a vázlatok, és rajzok a hatalmas vászonhoz. Föllépdeltél, odaálltál, és igen, onnan és csakis onnan, a perspektíva szinte ugyanaz volt, mint a képen. Hogy mégis kicsit más, az már a festő zsenialitása, olvastad valakinél, hogy ez nagyon is tudatos, mert kissé kitágította a teret, ettől is olyan különleges a látvány. Tűzött a nap, szinte szemből, mégis levetted a napszemüveget, hogy ha kissé hunyorogva is, de a maga természetességében lásd a színeket, a jobbra magasodó, most éppen enyhén füstölgő Etnát, lényegesen magasabban kezdődő hóvonallal, mint a képen, lent a kettős ívet rajzoló tengerpartot, az orkesztra mögött a római kori oszlopokat és a romos épületrészeket. Aztán odébb húzódtál, a legfelső karéjon volt némi árnyék, és még azt követően is percekig rögzítetted magadban ezt a képet, hogy a csoport eleje már elindult a visszaútra.Megiszod a megmaradt sört, ilyen rövid idő alatt is meglangyosodott már. Két asztallal odébb éppen rendelést vesz fel a pincérlány, mutatod neki, hogy még egyet, aztán ismét lehunyod a szemed és most azt a képet látod, azt az élményt érzed, amit vagy harminc éve, mikor először találkoztál a festménnyel. Annával álltál előtte hosszú percekig kézen fogva, és egy idő után úgy érezted körbevesz, belesimulsz a tájba. Szinte levegőt sem mertél venni, úgy ledöbbentél a látványtól, főleg a meglepően valószerűtlen színektől: balra fönn a sárga égtől, lenn a tenger kékjétől. Persze, már tudod, hogy azért olyanok, mert azok a naplemente színei. Itt kellene maradni, meg kellene várni a naplementét, és újra odamenni… vagy nem is, ide kellene költözni, igen, itt tudnál élni! Tervezni innen is lehetne, szinte a számítógépen történik minden, csak néhányszor kellene a helyszínen lenned. Sok hely volt már, ahol éreztél hasonlót, de ez mégis más, ilyen intenzíven talán még soha. Itt talán újra elkezdhetnél festeni, tör elő váratlanul valahonnan mélyről egy rég eltemetett ambíció. Az építész karon, egyetemista korodban volt egy közös kiállításotok, ahol a megnyitón egy ott végzett, elismert festő is megjelent, és azt mondta, hogy fiam, szép dolog az építészet, de lehet, hogy magának inkább festenie kellene! Megengedhetnétek magatoknak Annával, hogy vegyetek itt egy lakást, nem kellene nagy, a két fiad már önálló… persze a pestit is megtartanátok. Építészként elismert vagy, szereted is. Azt elbírnád, hogy festőként csak kezdő lehetnél, hány év kellene… és egyáltalán… feléleszthető a tehetség? Már ha tényleg volt. Anna biztosan nem jönne, nem adná fel a fogorvosi praxisát! Igazából akkor is el tudnád képzelni, hogy itt élj… akár nélküle, legalább az év egy részében.– Uram, ettől biztos jobb napja lesz – eszmélsz a pincérlány hangjára –, hát még ha a különleges fagylaltjainkat is megkóstolja, merem ajánlani, jól fog esni ebben a melegben.Most nézed meg először figyelmesebben, a kérésedre fölsorolja és elmagyarázza, milyen kelyheket tud hozni, sokféle fagylaltból és gyümölcsökkel. Angolul is olyan lendülettel beszél, ahogy az olaszok. Egy különlegeset kérsz, és megkérdezed, hogy tett szert erre az igazi londoni kiejtésre, mert te is éltél és dolgoztál ott évekig, és bár a te angolod közel sem olyan tökéletes, mint az övé, de a füled az jó. A lány rád mosolyog, éppolyan bájosan, mint valaha Anna.– Előbb a hideg söre – kacsint –, meg egy isteni fagylalt, azt bízza rám, nehogy felforrjon itt nekem, aztán elmondom. Bene? – felkacag, mikor bólintasz, és elindul az épület felé.Bár lennél harminc évvel fiatalabb, nézel utána elmerengve. Arra gondolsz, ha mégis itt élnél és festenél, festhetnél egy képet erről a színes teraszról, ahol ő lenne a középpontban. Vagy egy szép portré? Na, azt talán mégse, veted el rögtön ezt az ötleted, hiszen nemcsak hogy több mint harminc éve nem volt ecset a kezedben, úgy beszippantott az építészet… nem is festettél igazán alakot soha, inkább a geometrikus absztrakt vonzott.Hozza a lány a fagyikölteményt, leteszi, és válaszol a kérdésedre:– Tényleg príma a füle.Elmeséli, hogy az anyja London mellől került ide. Művészettörténetet tanult, a színház miatt jött pár napra, mint ahogy bizonyára te is, és hát találkozott egy fiúval, aki nyáron egyetemistaként dolgozott itt, épp itt, ahogy most ő is, mert ez a nagyapja kávézója.– A szerelem… ahogy mi, magyarok tartjuk, az nagy úr – mondod, amire olaszos temperamentummal széttárja a kezét: infatti, infatti, ja, úgy bizony, fordítja le. – Anya már itt, Messinában fejezte be a tanulmányait.Elkomorodik a végén, okát is adja: „Három éve vesztettük el.” Azzal folytatja, hogy akkor ismerned kell annak a magyar festőnek a gyönyörű képét, akinek most nem jut eszébe a neve, az volt az anyja kedvence.– Csontváry, kisasszony. Hosszabb a neve, de ennyi is elég. Tulajdonképpen az ő képe miatt jöttem ide.– Sì, sì! – bólogat lelkesen, lassan ismételgeti és ízlelgeti a nevet, édesen, olaszosan. – Anyám úgy tizenöt éve el is ment Budapestre, hogy eredetiben lássa.– Ahogy én meg ide a látképért is! És mit mondott róla? – kérdezed kíváncsian.– Az megmaradt, hogy hosszan lelkendezett apámnak, de akkor én még tízéves sem voltam, nem sokat érthettem abból. De… várjon csak – látod, hogy hirtelen eszébe jutott valami –, van még pár perce?– Még tíz talán – mondod az órádra nézve, mire a lány odébb lép, és telefonálni kezd. Közben látod, Anna tart feléd a téren át. Lehuppan melléd, hosszan kifújja a levegőt, a korsódat megemelve jelzi, hogy ő is ilyet kér, a maradékodat pedig szó nélkül lehúzza.– Teréz még visszafele is körülnéz, majd a busznál vár – mondja elpilledve. – Ezt már én sem bírom, olyan üzemmódra képes kapcsolni, mint a hosszútávfutók. Láttam ám, milyen kedélyesen csevegtél a pincérlánnyal, igazán csinos, csak a lányod lehetne! – jegyzi meg kajánul.– Ne hülyéskedj! – legyintesz. Most nincsen kedved elmesélni az előzményeket, sokkal inkább az izgat, mit kell megvárnod.Pár perc múlva jön a lány a korsóval, neked pedig egy vékonyka, színes albumot ad át büszkén.– Ez anyukám munkája. Bemutatja a jelentősebb festményeket, amelyek a színházról készültek, és a művészekről, a műveikről is ír egy rövid biográfiát és elemzést. Nézegesse nyugodtan, amíg kiszolgálom a másik asztalt.Izgatottan lapozod az albumot: vagy húsz mű színes képe a XIX. század elejétől időrendben a XX. század végéig, mindegyikhez egy-két oldalnyi szöveg olaszul, majd angolul. Nagyjából a közepén ott van a kép, meglepően élethű színekkel. Odamutatod Annának.– Emlékszel, amikor először ott álltunk előtte? – fürkészi tekinteted.Hálás vagy ezért a kérdésért, bólintasz. Beleolvasol a szövegbe: „ez az életében megszállott habókosnak tartott magyar művész valóban a legnagyobbak között említhető csak”.– Ez fantasztikus! – nézel fel, amikor visszatér a pincérlány. – Sok könyvem van a festőről, ez nem hiányozhat közülük. Hol tudom megvásárolni?– Sajnos már pár éve nem kapható – ingatja a fejét.– Kell nekem ez, mondjon, kérem, egy árat!– Nincsen ára, ez nem eladó, a nagypapáé, most hozta le az emeleti lakásukból – válaszol komolyan. – De sok ezret eladtak belőle, főleg itt a városban. Ha ad egy címet, körülnézhetek néhány olasz antikváriumban, és elküldöm, ha találok. De ezt ígérni nem merem.Felállsz, megölelnéd, de aztán meggondolod, talán sértőnek találná ezt az önkéntelen reakciót. A kezedet nyújtanád, így mondanál köszönetet, de váratlanul ő karol át.– Kár, hogy anyával már nem tud beszélgetni a képről, boldog lett volna – mondja, mikor átadod a névkártyádat.Anna, aki nem értett semmit a beszélgetésetekből, értetlenül néz rád, de hallgat, nem kérdez, inkább lassú élvezettel bekanalazza a fagylaltot, míg a számlára vártok, és fizetsz. Aztán hirtelen feláll, megfogja a kezed, jelzi, hogy sietni kell.– A következő program… – mormogod. Egy pillanatra még ülve maradsz, úgy mondod:– Anna, ha hazaérünk, újra elkezdek festeni, tudod, itt…– Azt jól teszed! Mire vártál? – húz fel a székből.
