– Annyira kényelmes az a bídermejjer kanapé! És illik is a berendezéshez. Bár, ez a késő barokk festett falminta nem annyira az én ízlésem. De a gyönyörű rokokó függöny, kész csoda, hogy megmenekült! Épp csak a kanapé hiányzott. Kinek az ötlete volt, hogy ide tegyék?– Az enyém, uram. Áthozattam a szalonból, mert azt keddre kiadtuk bérbe a kócsing klubbnak, szerdán pedig közös lelkész&pap party van, aztán csak összehánynák valamivel, miközben a hellovini kreatív önkifejezés vörksopra készülnek.– Remek. Készülnek?– Ó, igen. Szeletelt fehér kenyérből kis koporsókat vágnak, a tetejükre pirosaranyból nyomják a keresztet, ami nem sikerül, azt hamm, bekapják.– És mi van a szalon melletti női budoárral?– Melyikkel? Ahol régen a kőműves fiúk egylete működött? Miután megszabadultunk több száz malteros vödörtől, meg vagy 15 kecskétől, amit a kertben elégettünk, mert nem voltak már biztonságosak, most a modern üzleti tudományok standját rendeztük be benne. Vagy a másikra gondol? A kastély túloldalán? Az még üres. De arra gondoltam, kialakíthatnánk ott az aktív drogosoknak egy szabadulószobát. A mennyezetre felfúrhatnánk újra a köteleket, és a bordásfalakat pedig visszatehetnénk ugyanúgy, ahogy a 70-es években voltak, amikor még szociális intézményként működött a kastély. Most, hogy a restaurátorok felújították az eredeti szekkókat, úgyse nagyon lehet a helyiségben mit csinálni. Ja, és az internettel is megvolnánk. Kivéstük itt ezeket a rózsákat, ütöttünk egy lyukat a paradicsommadár szemén, ott megy át a zsinór, alig lehet észrevenni, egy százas szöget meg bevertünk a rokály közepébe, az úgyis elég ronda volt. Így az igazgatói irodában is mehet a Netflix. Jó ötlet volt a gróf úr tölgyfa olvasóasztalába vésni a tévéállványt, ugye?– Maga tehetséges ember, Hunor! Tudja, mit? Tegeződjünk! Hívjál csak főnöknek!– Köszönöm, főnök. A Hondával meg beparkoltunk a szökőkút mellé, addig, amíg a fiúk elhordják a zeneszobából a sittet, hogy rend legyen a garázsnak.– Remek.– Szóra sem érdemes, főnök. Régen is így ment ez, csak akkor a lovat rakták be. Most legalább nincs lószar, csak benzingőz.– Hát, ezt Bertold Breky sem írta volna meg jobban? Tudod ki volt ő?– Fogalmam sincs, főnök.– Orosz zeneszerző. Ő szerezte a Kholdushoperát. De, a zenéről jut eszembe! Mi van azzal a bögyös, szőke nótaénekessel?– Melyikre gondolsz, főncsi? Amelyik olyan magasra emelte a lábát éneklés közben?– Az, amelyik cigánykerekezett is.– Annak férje van.– Férje van? Nem mondta. Pedig megkérdeztem tőle, hogy szabadok-e az estéi, amikor a csuklójára kötöttem azt a gyémántos karkötőt, amit a falban találtunk. Na sebaj, akkor drágább lesz! Majd veszek neki egy színházat, ahol énekelhet.– És mi lesz a férjével?– Mi lenne? Lelövöm. Csak vicceltem. Beveszem a cégbe húsz százalékkal.– Apropó, főnök! Úgy tudom, hogy van egy gusztusos húga is. Jövő hónapban lesz húszéves.– Negyven százalék. Ja, és még valami, Hunor barátom! Ott, a kertben, ahol a grófot ’45-ben fejbe lőtték, kialakíthatnánk egy szabadtéri grillt.
