Szűk fél óra van a távolsági busz indulásáig, de a szürke betonoszlopok között már tucatnyian álldogálnak. Van köztük ismerős arc: a kollégiumi nevelőtanáré, aki nemcsak a kémia házi feladatok megoldásában segített, de még maga is fiatal lévén engedékenyebben tűrte a kamasz lányok ide-oda csapongásait. Szemet hunyt például az akkoriban divatba jött, a melegre színesedő szőlőzsírok használata felett, s nem kellett mellette a rettegéstől vigyázzba állni, de legalábbis lassítani, nem úgy, mint a szigorú igazgatónő közeledtével. Ott van a sorban az idős, szakállas férfi is, aki fél órája még velem szemben kortyolta a kávét, s fél szemmel mind a ketten jólesően nyugtáztuk, hogy a másik kezében is normális újság van. Enyémben napi, övében heti, nagyjából azonos filozófia mentén fakadó. Jók ezek a szavak nélkül kimondható cinkosságok, már ha nem szaladnak át oktalan előítéletbe, skatulyázásba, még ha olyan csábítóan könnyű is annak az útja. Odafönt mégsem mellém ül: üres széket keres, hátha útitárs híján végig nyújtva tudja tartani a lábát.
