Eddig nem tudtam, anyám,mekkora múzsa vagy.Mennyi barátod volt a varrodában,mennyi jóakaród, titkos szerelmed,nők, akik rímekben üzenték meg,hogy szívesen gondoznák a kerted.Egy falusi lánynak, aki épp felnőtt lett,de még nem érthette őket.Gesztenyehajad csodálták,eltűnődőn fényes arcod, kedvességed –gyöngybetűik magukért beszélnek.Ahogy lapozgatom az emlékkönyvet,szólongatva újra ők imádnak téged.Tobzódó, slágergyanús költői képekkavarják fel a nyugvó földet.Egy szamárfülön feszültség villan,magasba rántva tekintetem:„Akasszanak fel a neved napján…”,majd a sarkot felhajtva csattan:„…a szekrényedbe egy új ruhát.”És nevet, aki nem látta még,mire képes ötven év.Némi játék, és mennyi rím,vágyakozás, jókívánság, ígéret.Mennyi társ, de ha csak egy marad,amikorra a dolgok tényleg elromlanak,könnyebben megtartod magad.Ti legalább a zörgő varrógépekközt is hittetek a költészet erejében,dehát hol vagyunk mi már ehhez?„Rövid az élet, örök a sír” – olvasomegy rajzolt rózsa alatt, és ideképzellektöviseiddel, elomló vörös szirmaiddal,a nehézkedő majdnemekkel együtt.A növények halnak, az ember él –egy nyolcmilliárd fejű szörnyeteg,ami eltiporja a kerteket.
