Az öregedés- és haláltudat árnyékában ez a regény a fiatalságról és a barátságról (is) szól. Johnny és az Ausztráliából húsz év elteltével hazatérő Pepe boros kólával a kezében nosztalgiázik. Az emlékek felidézését Johnny kezdi… „Ha Guy Ritchie magyar lenne, ezt a könyvet ő írta volna” – olvasható a kedvcsináló ajánló a füllapon, ami szerint nyelvezetében faragatlan és szókimondó, erőszakos és szexuális jelenetekben gazdag, pergő és akciódús, mozaikos szerkezetű, beékeléseket, kiszólásokat és retrospektív szekvenciákat várhatunk az írás médiumára adaptálva, nyomtatott könyv formájában. Nem elfeledve a szórakoztató és a humoros jelzőket! Valamit állítva az életről. Az egyénéről, és úgy általában. A fejezetek száma 42, hívja fel a figyelmet szintén a fülszöveg. Szóval aki Douglas Adams művein nevelkedett, az képben van a világmindenség, meg minden tekintetében is. Ám sem Ritchie, sem Adams munkássága ismeretének mankója nem szükséges ahhoz, hogy támaszok nélkül, önmagában is élvezetet okozzon a Johnny meg hat cent című regény. A végtelenül széttöredezett világban popkulturális utalásokra alapozni amúgy sem szerencsés – inkább elkerülni és túlnőni rajtuk a menő.Szóval Johnny emlékezet-meseestet tart Pepének, hol 15, hol 20, 25 vagy 30 évet ugorva vissza az időben, a megidézett eseménysorok középpontjában pedig látszólag egy bosszútörténet áll: hogyan vettek elégtételt a Város (ihletője: Győr) maffiózóján, aki annak idején nemcsak tönkreverte és megalázta az apját, de ezzel együtt a családját is taccsra vágta. A bosszúra 15 évvel ezelőtt került sor, és Johnny hat gyerekkori cimboráját, az egykori lakótelepi focibajnokságok kiválóságait állítja csatasorba: Kirút, Tutit, Firkát, Cundert, Lucit és Szotyit. Ők a Hét Szent, azaz galuskás nyelven: hét cent – innen a könyv címe, meg a recenzióé is. A sztorinak azonban nem ez a veleje és az ereje. Hanem maga a sztorizás. Ha csak az említett becenevű egyének élettörténetének felemlegetését vesszük, már akkor egy nem is nagyon rejtegetett Rejtő Jenő-i panorámát kapunk, de jóval több sorjázik itt belőlük az elmúlt 50 év Magyarországának kulisszái előtt. És ezektől a(z élet)történetektől, a svungjuktól az embernek először mosolyra görbül a szája, itt-ott már göcög, aztán röhög, majd hahotázik. Az se baj, ha filmből, könyvből, a kocsmapult mellől már hallott ezek közül pár élcet vagy beszólást, a karakterek a maguk túlkarikírozottságukban elég hitelesek ahhoz, hogy igyuk a szavaikat – áttételesen Johnny elmondásában.Miközben párhuzamosan Johnny képzeletbeli memoárjának egy-egy fejezetébe is bele-beleolvashatunk (Részlet Bessenyei János: Emlékszemek / Morituri te salutant), melyek kiegészítik vagy új pályára állítják az emlékfolyamatokat. Esetleg némileg túlterhelik a szerkezetet, de nem vészesen, még ha ezt akár le is lehetett volna nyesegetni – a túláradó beszélőkedv túlhabzásai mellett, melyekből szintén „a kevesebb néha több” elvét lett volna érdemes foganatosítani (lásd például a „csajos” titokkibeszélős esőnapot). És ízlés kérdése, de talán az elbeszélői (Johnny) egzisztencialista-metafizikai filozofálás is lespórolható lett volna, mert nem ez az eléggé szentimentális (előbb kocsmai, majd egyre konzervatívabbá váló) elmélkedés az erőssége a regénynek. Hanem a már említett elbeszélői svung, a karakterek és a sztorik – no meg a humor és a reflexív irónia! Mindezekért megbocsáthatók az egyenetlenségek, amelyek persze felszámolhatók a legközelebbi nekifutásra. Mert (cliffhanger) történetből és karakterből – vegyük például a mukkot nem szóló beszélgetőpartner Pepét és az utalást az ausztráliai kalandjaira –, van ott még, ahonnan ez jött. Az héccencség! (Aposztróf, 2024. 272 o.)
