Barbara vadul nyomta a csengőt, ami indulatát szelíd gongütésekké alakította. Semmi vad berregés, elvégre egy jógaközpontba érkezett. Sajnos késve, már elkezdődött az óra. Bentről halkan duruzsolt az „Om Mani Padme Hum” mantra, és szantálfa illata áradt.Kisvártatva Leona (Barbara szerint tutira nem ez az igazi neve), az oktatólány nyitott ajtót mosolyogva, feszes jóganadrágban és topban. Tenyerét mellkasa előtt összezárva meghajolt.– Namaste! Fáradj beljebb, kedves Barbara!– Az a rohadt dugó mindenhol! Ti meg várhatnátok öt percet a későkre – válaszolt a nő köszönés helyett, és rohant átöltözni.Szerda reggel volt,és az idegbeteg főnöke percenként írt rá, ezért elvileg nem lett volna szabad ellógnia, de Barbara úgy érezte, mindennél nagyobb szüksége van a feltöltődésre a hó végi rohanásban, különben megőrül. A cégnél a teljesíthetetlen határidős munkák folyamatosan követték egymást, és mintha mindent neki kellene csinálnia. A mobilját némára állítva a jógamatrac mellé tette, menekülőútként, ha mégis nagyon keresnék. Hüvelyk- és mutatóujját lassan összeérintette a combján (jóganyelven csin mudrába helyezte), behunyta a szemét, és lélegezni kezdett, de addigra már éppen véget ért az óra ráhangolódás része. Várt még kicsit, de az a rohadék belső béke sehogyan sem akart megérkezni. Biztos ő is a dugóban ragadt.Leona közben elkezdte a gyakorlatokat (jóganyelven ászanákat), különböző csomókat kötött magára, mintha gumiból lenne, majd előrehajolt, naná, hogy teljesen egyenes gerinccel. A többiek több-kevesebb sikerrel követték. Barbara irigyen figyelte a tökéletes testet és pózokat, aminek a látványa tovább dühítette. Persze így könnyű: legalább egy tízessel fiatalabb nála, mindene fittyet hány a gravitációnak, biztos nincs idegesítő kamasz gyereke és vadállat főnöke, aki abban leli örömét, hogy beosztottjait teljesíthetetlen elvárásokkal kínozza. Most is a szeme sarkából látta a felvillanó üzenetet a telefonon. Persze a főnökétől jött. Csupa nagybetű és felkiáltójel. Aztán a másodikat is. És a harmadikat. Muszáj volt kimennie a mosdóba, hogy megválaszolja őket, és megmagyarázza, miért nincs benn a meetingben, miért nem veszi fel a telefont. Az indok, amit írt, már szerinte is szánalmas volt, de most vissza kell mennie és megtalálnia a harmóniát, ami megszünteti a mellkasában lévő szorítást, és átsegíti a következő pár napon. Leona éppen a különböző hősi pózokat (jóganyelven vírabhadrászana) variálta, közben persze még mosolygott is. „Fogalmad sincs róla, hogy az igazi hős az, aki kibír az én munkahelyemen egy hónapot” – gondolta dühösen Barbara. Az izzadsággal keveredő ezoterikus illat hányingert keltett benne. A belső béke még mindig késett.Szerencsére lassan lazultak az ászanák, és következett az órát záró relaxáció. Ez volt Barbara utolsó esélye megtalálnia a lelki egyensúlyt. Leona és a többiek behunyt szemmel, üdvözült arccal ültek lótuszülésben, és egyre jobban merültek el magukban. Végül a mellkasuknál összeérintették a tenyerüket.– Namaste – mondta Leona, és meghajolt. A többiek követték a példáját.Ekkor Barbara teljes döbbenetére a csoporttársak Leona vezetésével egyfajta levitációs állapotba kerültek, lótuszülésben maradva lassan elemelkedtek a földről, és kis körben forogva lebegni kezdtek, ajkukon ismét az „Om mani padme hum” mantrával. Barbara némán nézte őket, meg sem moccant, tehetetlenül ült a jógamatracán, mintha beleragadt volna a padlóba és az elviselhetetlen valóságba. A feszültség a fejében egyre nőtt, mint a kormányzó lovag fejében a Szaffi című mesében, csak az ő fején nem volt egy kiengedőszelep.A többiek a halk pukkanást sem hallották, amikor Barbara agya szétrobbant. Amikor az óra végén észrevették, hogy ajkán különös mosollyal fekszik a szőnyegén, elismerően bólintottak: végül neki is sikerült megszabadulni a szenvedés állapotából, elérte a nirvánát.
