Papp Sándor Zsigmond: Álom a metrón
Mindig meglep, hogy mennyire egyedül maradunk a gyűlöletben, vagy a gyűlölettel szemben.
A minap a bécsi metrón utaztam, épphogy elmúlt hat óra, ilyenkor egy kicsit mindenki csendesebb, mintha még nem engedték volna el teljesen az álmukat, még szeretnének megmenteni valamit az éjszakából. Mindenki maga elé néz, vagy a sötétség ellenére is kibámul az ablakon, hátha az alagút homályában is ki lehet venni a várost, egy másikat persze, ami itt a föld alatt lakik a maga templomaival és sétálóutcáival, a maga arctalan embereivel. Ezért is hatott szinte fájóan a hangos beszéd. Ketten szálltak fel. De láthatóan csak ez egyik, a fejkendős nő akart utazni, a másik, a rövidnadrágos, harminc körüli, fiatal anyukának kinéző nő csak követte, mintha láthatatlan zsinórral kötözték volna hozzá. Ő kiabált. Képtelen volt elengedni a dühét, még egy pillanatra vissza is lépett a peronra, talán mert tudta, mennie kell, várnak rá valahol, de az a zsinór visszahúzta.
(Szép Szó)