Hű, hogy az emberi testben a kéz meg a láb meg az izmok…
Hű, hogy az ész meg erő meg a dac meg a bősz akarások…
Hű, hogy a víz csobogása a drog, mely a cél fele hajszol…
Hű, hogy az ötkarikás robogás a salakban, a pályán…
Hű, hogy az ugrani, forgani, dobni, repülni ezerrel…
Hű, hogy a szív kalapál, a határ meg a csillagos égbolt…
Hű, hogy a megveszekedve, előre ezerrel a célig…
Hű, hogy a vad lihegés meg a mondd kamerába miért is…
Hű, hogy a fancsali vesztes, a könny a medence vizében…
Hű, hogy a nemzeti címeren átüt a só, a verejték…
Hű, hogy a szurkeri kézből a sör levegőbe repüljön…
Hű, neki minden erőddel, a válla a szőnyeget érje…
Hű, az a megfeszülés meg a fájdalom ősi határa…
Hű, az a húszezer óra, amely megelőzi a versenyt…
Hű, hogy a másodpercben a törtrész végül a döntő…
Hű, hogy a századikat biza senki se tartja ma számon…
Hű, ma születnek a hősök a vízben, a földön, az égen…
Hű, anya, látod, a képernyőn, ez az én kicsi lányom…
Hű, hogy a ló ruganyos testén befeszülnek az izmok…
Hű, hogy felcsap a víz tajtékja, ha csobban az ugró…
Hű, belelökve a vízbe ruhástul a mámoros edző…
Hű, hogy öleljük a társat, a vállon a lepke a zászló…
Hű, hogy a megharapott aranyak meg a nyelven a fémíz…
Hű, hogy a nagy dobogó magasában a pampara himnusz…