Sokszor megjövendöltem iskola- és társadalomkritikusként, hogy az oktatási intézmények, a „hivatalos tanulàs” sorra bekövetkező krízisei nyomán magasra csapnak a társadalmi elégedetlenség hullámai, a „különböző bánatok” egységes ördögűző akarattá ércesednek. Fordított Kasszandrának érzem magam: közösségeim, az olvasók elhitték, elfogadták e jóslatokat, együtt vártuk a „szabadulás” ünnepi pillanatát. Ám a híres trójai jósnővel ellentétben e jövendölések rendre falsnak bizonyultak. Minden maradt a régiben. Sőt.
Így hát most nem jósolok semmit. Pontosan tudom, hogy pedagógustársaim zöme jóleső érzéssel fogadja majd a kormányrendeletet, mely az egykori géprombolók indulatát megidézve kitiltja az iskolából a mobiltelefonokat. Végre nyugalom lesz. Nincs többé vita a komisz kölkökkel, hogy tegyék a táskájukba az okoseszközöket. Rend, fegyelem lesz az órákon.
Jól tudom, volt már ilyen a magyar iskolatörténetben. 1948-ban a kommunista Békés megyei főispán alig egy héttel az iskolák államosítása után rendelettel írta elő, hogy minden rábízott intézmény osztálytermeiben havonta cseréljen helyet az ablakfelöli padsor az ajtófelölivel. A jóakaró szakember döntésével az esélyegyenlőséget kívánta megteremteni: a napfényhez, jó világításhoz (tán még húszwattos izzók sem voltak a termekben) egyformán juthasson hozzá mindenki. Az is, akinek éppenséggel kerek volt az osztályterme, az is, akinél rendben volt a megvilágítás, és akár tél volt, akár verőfényes koranyár. Az egységes rendelkezés többet ártott, mint használt.
S arra is emlékszem, hogy 1985-ben az iskolák autonómiáját kimondó törvény előkészítése során olyan szövegszerű javaslat is érkezett, hogy az Országgyűlés e magas jogszabályban mondja ki: érvényesüljön az óvodásgyermek joga a zárt ajtók megetti vécéhasználathoz. A derék javaslattevő el sem tudta képzelni ennek a racionális és humánus megoldásnak a törvénynél alacsonyabb szintű szabályozását.
(belföld)