Egyetlen ünnep sem volt annyira abszurd, mint a május elseje. A „dolgozók széles néptömege” felvonult önmagát és a munkát éltetve, miközben legszívesebben kint ült volna valahol a zöldben, a már erőre kapó tavaszi napon, hogy sütögessen és sörözzön, élvezze az egész évi melóért járó szabadnapot. Láttam a széles mosolyokat magunkon és a tévében (ott kicsit szélesebb volt), miközben tudtam, hogy nem önszántunkból vagyunk itt, utasításra vagyunk spontán boldogok, hogy az országunk vezetői tudják, elégedettek vagyunk az életünkkel, holott messze nem voltunk elégedettek semmivel. Ha Duskának magyaráznám, egy nagyon új kor nagyon friss gyermekének, csak nevetne rajtam, mintha egy régi francia bohózat avítt poénjait venném elő. Csak a franciás könnyedség nélkül.
(Szép Szó)